Számomra a szurkolói lélektanon legalább annyira nehéz kiigazodni, mint anno a kémia órákon Mengyelejev periódusos rendszerén, de amíg az utóbbi a maga rideg valóságában éveken át ott lógott megingathatatlanul a fejem fölött a Nyár utcai általános iskolában, addig a nemzeti tizenegy mérkőzéseit követő véleményözönt hallgatva leginkább a bécsi Práter életveszélyesnek tűnő hullámvasútjain érzem magam.
Azt gondolom, hogy az ezerfejű cézár, a drukkerhad nem véletlenül kapta ezt a nevet, ugyanis a szurkolónak valóban mindig igaza van. Legalábbis a nagy többség ezt gondolja a saját véleményéről, és még akkor sem lehet eltántorítani, ha odahaza a teljes rokonság vagy valamelyik vendéglátóipari egység baráti köre állítja az ellenkezőjét.
Alapvetően négy szurkolói típust különböztetek meg egymástól. A legszélsőségesebbek azok, akiknek ha nyer, ha veszít a csapatuk, nyilván néhány színes ital hatására mindig rózsaszínben látják a világot, és akár ölre is mennének, ha valaki a kedvenceiket kritizálni merészeli.
Vannak a szintén megrögzött fanatikusok, akik minden meccset megnéznek, rágják a körmüket idegességükben, nagyot üvöltenek, ha gólt szerez a csapatuk, de reálisan látják a dolgokat, és a ha aznap nem ment a fiúknak, szomorúan, lógó orral, de azt is elismerik.
Hozzájuk képest, sőt, elsősorban éppen az utóbbi csoport rovására elég komoly létszámú szurkolósereg vándorolt át a harmadik tagozatunkba, amely az elmúlt évtizedek sikertelenségét átélve kóros apátiába zuhant, és ha nyerünk, ha vesztünk, csak lemondóan rálegyint a képernyőre, majd fejcsóválva hozzáfűzi, hogy bezzeg a mi időnkben, amikor Albert meg Bene rugdosta a gólokat…
Egy kis empátiával mindhárom eddigi szurkolói típust meg lehet érteni, vérmérséklet szerint még azonosulni is lehet velük, ám sajnos van még egy, szintén népes tábort magáénak tudó kör, akiknek röviden csak ennyi lehetne a címerükre varrva: Dögöljön meg minden magyar futballista.
Hogy ezeknek az embereknek vajon mi járhat akkor a fejükben, amikor a saját országuk válogatott labdarúgóit szidják alpári módon, azt nehéz megmondani. Még akkor se lenne egyszerű a megfejtés, ha ezek a derék focisták tévedésből a kezükre húznák fel a cipőt, majd nagy igyekezetükben percenként átesnének a labdán, és szökőévente nyernének meccset.
Ám az még elképesztőbb, hogy ez a réteg olyankor is vérben forgó szemekkel anyázik, és küldi el melegebb éghajlatra a labdarúgókat, amikor azok Magyarországot rég nem látott sikerre vezetik, és például jelen állás szerint veretlenül állnak az Európa-bajnoki selejtezőcsoportjuk élén, már egy fordulóval a vége előtt bebiztosítva a továbbjutást.
Ezeknek a frusztrált, irigy, megkeseredett embereknek még a saját életük kisszerűsége sem szabad, hogy felmentést adjon, hiszen éppen az ilyen közös, nemzeti sportsikerek nyújthatnának örömteli perceket a nehezebb időkben. De nem, ők csak a rosszat keresik mindenben, és tovább habzik a szájuk.
Nos, velük valóban nem érdemes vitatkozni. Jobban tesszük, ha angyali nyugalommal csupán ennyit mondunk nekik:
– Bocsánat! Én csak örülök, hogy kijutottunk.
