Tegnap este az albán fővárosban, Tiranában rendezték meg az idei szezonra életre keltett UEFA Konferencia Liga döntőjét, amelyet az olasz AS Roma és a holland Feyenoord vívott meg egymással.
Mindkét csapat számára óriási volt a tét, hiszen a római farkasok több mint hatvan esztendeje, 1961-ben nyertek utoljára nemzetközi kupát, jelesül a Vásárvárosok Kupáját, de a rotterdamiaknak is alaposan vissza kell lapozniuk a históriás könyvükben, ha ilyesfajta bravúrra akarnak bukkanni.
Egészen pontosan húsz esztendőt, amikor a Dortmundot legyőzve elhódították az UEFA-kupát.
A lehetőség tehát mindkét fél számára adva volt, hogy felkerüljenek a klubjuk dicsőséglistájára, és ahogy a szerdai beharangozóban felvázoltam, a két csapat között valóban csupán nüanszok döntöttek. A várakozásoknak megfelelően kevés helyzet és nagy taktikai csata volt, ám ez egyértelműen a José Mourinho vezette olaszoknak kedvezett, hiszen tőlük amúgy sem áll távol ez a fajta stílus.
A hollandokra viszont nem lehetett ráismerni, miután megfejthetetlen módon feladták a saját, gólratörő játékukat. Ehelyett önként és dalolva belesétáltak a ravasz Special One, azaz Mourinho mester kelepcéjébe. Rossz felfogásban, kivárásra játszottak, holott tudniuk kellett volna, hogy a portugál tréner éppen erre vár, hogy aztán a minden hájjal megkent tanítványai a megfelelő pillanatban lecsapjanak.
Márpedig ha az amúgy is nagy taktikus Mourinho aktuális csapata egy kupadöntőben vezetést szerez, ott nem sok babér terem az ellenfeleknek.
Így volt ez már akkor is, amikor a lesajnált Porto gárdájával megnyerte a Bajnokok Ligáját, aztán néhány évre rá, amikor az esélytelennek ítélt Internazionalét kormányozta Európa trónjára. Ezeken kívül persze nyert még egy Európa Ligát a Manchester United szakvezetőjeként, sőt, még egy UEFA-kupát is a Portóval, a Chelsea és a Real Madrid kispadján szerzett bajnoki címekről már nem is beszélve.
Akárhogy is számoljuk, ez szerda estig négy nemzetközi kupadöntő, négy győzelemmel.
Ezek után csodálkozott-e rajta bárki, hogy tegnap a hármas sípszó felhangzásakor ismét az általa vezetett együttes örülhetett?
Nem volt szép meccs, nem volt fordulatos összecsapás, sőt, a semleges szurkolók valószínűleg el is bóbiskoltak rajta olykor, mert izgalmat még nyomokban sem lehetett felfedezni benne.
Helyette éppen olyan volt, amilyennek José, a nagy stratéga megálmodta. Rúgunk egy aprócska gólt, majd szépen lehúzzuk a rolót hátul. És az előadás ezzel be is fejeződött…
1-0.
Egy biztos, José Mourinhót lehet szeretni, lehet nem szeretni, egy dolgot nem lehet elvenni tőle.
Ő egy igazi, győztes hadvezér.
Nem véletlenül emlegetik áhítattal mind a mai napig a Porto, az Inter vagy éppen a távozása óta semmit sem nyerő Manchester United szurkolói.
Ám José Mourinho tegnap este óta a farkasokkal táncol…
