Rettenetesen nehéz volt megszervezni ezt a vasárnapi meccslátogatást. Igazi kihívás volt a javából, de ezt a derbit látni kellett. Legalábbis a kezdés előtt így gondoltuk.
Újpest-Ferencváros a Megyeri úton…
Ez az egyetlen párosítás a magyar futballban, amelyre mindenki odafigyel. Ha érdekel valakit a futball, ha nem, ez még mindig az elsőszámú hazai sportesemény.
És hogy miért volt nehéz megszervezni a látogatást?
Mert a barátom, a háromszoros magyar bajnok Schumann Peti – akivel együtt mentünk a derbire – sajnos érszűkület következtében évekkel ezelőtt elveszítette a lábait.
Az egykori újpesti futballista tolószékbe kényszerült.
De egy ilyen rangadó őt is kimozdította az idősek otthonából. Bepattant a tolószékbe, és már indultunk is, vittem magammal, ahogy ilyenkor szoktam. Toltam magam előtt a göröngyös utakon, miközben jókat beszélgettünk, latolgattuk a meccs esélyeit.
Suminak születése óta lila a szíve, éppen ezért bízott benne, hogy az akarat és az elszántság kiegyenlíti majd a tudásbeli különbséget, és a lilák oroszlánként küzdenek majd.
Azonban hamar kiderült, hogy óriásit tévedett.
Egyik ferencvárosi támadás jött a másik után, és egyik ferencvárosi gól jött a másik után. A lilák pedig riadtan néztek egymásra…
Az Újpest negyvenöt perc alatt teljesen megsemmisült. 0-4 állt az eredményjelzőn, és ekkor úgy festett, hogy akár kétszámjegyű vereség is benne lehet a pakliban.
Ferencvárosiak, álljatok le, gondolta az ember, hiszen egy halottba nem szép dolog belerúgni. Szerencsére a zöldek megtették, hogy visszavettek a tempóból, a második félidőt félgőzzel játszották végig. Ám ennek a mostani újpestnek még ez is sok volt, újabb két gólt kaptak.
Aztán lógó orral elindultunk volna hazafelé, de sajnos nem ment, mert az újpesti ultrák érthető módon elégedetlenek voltak azzal, amit a kedvenceik a pályán nyújtottak, így megtámadták a klubházat. A sok kommandós viszont szerencsére megvédte a futballistákat. Mármint azokat a VIP-páholyban ülő legendákat, akik még eljönnek egy-egy ilyen meccsre, hiszen a jelenlegi Újpest játékosait nem nevezném futballistáknak.
Ám a roham csak nem akart alábbhagyni, így az épületben rekedtünk, miután a kommandósok minden civilt visszazavartak, hogy épségben megússzuk.
Sajnos Sumi rosszul lett, nagy fájdalmai voltak, ezért mindenáron ki akart jutni a stadionból, hogy ágyba kerülhessen. Mindhiába, fogságba estünk.
Sumi 3-4 óránál nem tud többet egy helyben ülni a kissé kényelmetlen székében, ezért egy idő után szólt, hogy nem bírja tovább, így saját felelősségünkre elindultunk.
Szerencsére ép bőrrel kijutottunk, a szurkolók egyből felismertek minket, és átengedtek.
Utolsó erőnkkel beértünk az idősek otthonába. Elbúcsúztam tőle, mire ő csak ennyit mondott:
Igazából nem a futballtudás hiányzik ezekből. Hanem a szív. A lila szív.
És milyen igaza van…
Ide lehet hívni mindenféle jött-ment idegenlégióst Újpestre, akik tavaly talán még azt sem tudták, hogy a térképen merre keressék Magyarországot, ám lila szív nélkül fabatkát sem ér az egész.
