Néhány nap, és kezdetét veszi a sznúkeridény legrangosabb eseménye, egyben a szezon záróversenye, a világbajnokság, amelyet immár negyvenöt esztendeje ugyanott, azaz a sheffieldi Crucible Színházban rendeznek meg.
A nemzetközi szövetség vezetői nem csupán a helyszínválasztasban, hanem a lebonyolításban is rendkívül hagyománytisztelőek, így a résztvevők létszáma vagy a versenyprogram is hosszú évek óta változatlan.
A teljes idei szezon hemzsegett a meglepetésektől, többen (Fan Zhengyi, Zhao Xintong, Robert Milkins) először nyertek pontszerző versenyt, ám a legutóbbi vb-ken mindig valamelyik nagyágyú emelhette fel a végén a trófeát. Mark Selby, John Higgins, Ronnie O’ Sullivan vagy Judd Trump sikerén egyik szakértő sem lepődött meg.
Azon viszont annál inkább, hogy a szezonok közben szárnyaló, több kiemelt versenyen is ellenállhatatlan formában játszó Neil Robertson 2014 óta még az elődöntőbe (!!) sem jutott be soha. Az azóta lebonyolított világbajnokságokon olyan váratlan kudarcok érték, mint a Michael Holt elleni 2016-os, vagy a Robert Milkinstől elszenvedett 2018-as sima, első körös vereségek.
Különösen annak tükrében furcsa ez a sok gyors kiesés, hogy közben a többi rangos versenyen elképesztő formában játszott, az elmúlt három szezonban megnyerte a Masterst, a UK Championshipet, az English Opent, a Players Championshipet, a Tour Championshipet, vagy a Champion of Championst.
De hol a világbajnoki cím? Sőt, hol van legalább egy döntő?
Bizony, nem tévedés, a negyvenesztendős klasszis, aki már huszonhárom pontszerző versenyt nyert meg, a 2010-es, tehát tizenkét évvel ezelőtti, eddigi egyetlen döntőbe jutása óta (amelyet megnyert) óta mindössze egyszer (!!) jutott be az elődöntőbe, de akkor is kikapott.
Mindehhez még az is egy döbbenetes statisztikai adat, hogy a 2014-es elődöntője óta (ez nyolc szereplés) az a nyolc játékos, aki legyőzte, az adott vb-n a későbbiek folyamán mindössze egyetlen árva győzelmet aratott. Úgy értem, hogy a nyolc játékos összesen egyet, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy csúcsformában lévő ellenfelek búcsúztatták volna. Az egyetlen kivétel John Higgins, aki a 2018-as negyeddöntőben múlta felül az ausztrált, majd az elődöntőben Gilbert ellen is diadalmaskodott. Más kérdés, hogy a fináléban esélye sem volt Trump ellen.
Szóval a mezőny egyik legjobb játékosa, legjobb breaklökője, Neil Robertson alaposan elmarad a valós tudásától a sznúkervilág legnagyobb eseményén.
De vajon van-e magyarázat minderre, vagy csupán véletlenről van szó?
Természetesen van. Ez pedig egy egészen elképesztő dolog. A megoldás maga a helyszín, vagyis a Crucible Theatre.
Nem, egyáltalán nincs elátkozva ez az impozáns épület Sheffield központjában. Merőben más a probléma vele. Mármint Neil Robertson problémája. A világbajnokság helyszíne ugyanis nemes egyszerűséggel túl szűk két darab sznúkerasztalnak (az elődöntőkig két egymás melletti asztalon játszanak, azokat paravánnal elválasztva), mondhatjuk úgy is, hogy éppen csak elférnek a játékosok.
És hogy mi a baja ezzel az ausztrál klasszisnak? A technikája.
Az a bizonyos technika, amely egyébként tankönyvekbe való, de a mezőnyben ő az, aki egy-egy lökéshez a legtávolabbról lép oda. Olykor akár másfél-két méterről. Ezt tanítják is, de a távolság minden játékosnál ennél jóval rövidebb. Egy méter, sokaknál még kevesebb is.
És bizony, itt jön elő a probléma. A szűk hely problémája. Neil Robertson ugyanis szemmel láthatóan kényelmetlenül, beszorítva érzi magát a valóban szűk játéktéren, és ez nem csupán a technikáját, hanem a koncentrálását is megzavarja.
Hogy aztán idén sikerül-e túllépnie ezen, akarom mondani kevesebbet lépnie az asztal körül, a jövő héten szombaton kezdődő világbajnokságon – amelyet az Eurosport közvetít – kiderül.
Egy azonban biztos, a paraván újra ott lesz a háta mögött…
