Az 1982-es Mundialra utazó keret kijelölésekor a sors Mészöly Kálmánt élete egyik legnehezebb döntése elé állította. A szövetségi kapitány a balul sikerült tavaszi felkészülési mérkőzések (Ausztria 2-3, Peru 1-2) után egyre nagyobb nyomás alá került. A közvélemény, sőt a szakma egy része is néhány formán kívül játszó, már-már bebetonozott helyű, harmincon túli játékos helyére az újdonsült bajnokcsapatból, az egész szezonban szemkápráztató módon futballlozó győri gárdából hívott volna meg néhányat a keretbe.
Való igaz, a Rába-partiak támadógépezete ellenállhatatlannak bizonyult, és egy magára valamit is adó szurkoló fejből sorolta a fennállása során másodszor bajnokságot nyert együttest támadó középpályásait és csatárait: Póczik, Hannich, Burcsa – Szabó Ottó, Szentes, Hajszán. Ők hatan egész évben mind-mind válogatott szinten teljesítettek. Jó pár álmatlan éjszaka után a Szőke Szikla végül úgy határozott, hogy nem változtat, és a rutinos játékosok mellé tette le a voksát. Hogy azért ne érje szó a ház elejét, a friss aranyérmes győriek közül mutatóba egy játékost, a középcsatárt, Szentes Lázárt mégiscsak benevezte a világbajnokságra. Hogy ő éppen Törőcsik András posztján játszott? Az újpesti centert ez egyáltalán nem izgatta, mert tudta, hogy a kapitány bízik benne, és ha egészséges lesz, akkor megkapja majd a bizalmat.
És a június tizenötödikei nyitányra Kese a hosszúra nyúlt tavaszi sérülése után játékra jelentkezett. De vajon tényleg egészséges volt?
Az orvosok szerint igen, Törő saját elmondása szerint szintén. De vajon nem az lehetett a háttérben, hogy mindenáron játszani akart, hogy be akarta bizonyítani a kétkedőknek, a rosszindulatú kritikusoknak, hogy még mindig lehet rá számítani? Hogy a kudarccal végződő négy évvel korábbi világbajnokság és az azt követő balszerencse sorozat után meg tud újulni, és ismét a világklasszisok közé emelkedhet?
És mi van akkor, ha fizikai fájdalmai valóban nem voltak? Akkor biztos, hogy minden rendben? Ha sem a csípője, sem a bokája nem fájt, akkor más baja nem is lehetett? Vajon a lelkével, amely sokkal érzékenyebb volt az átlagosnál, vajon foglalkozott-e valaki? Megkérdezte-e bárki, hogy Andris, miként éled meg ezt a tömérdek sorscsapást, amely az elmúlt esztendőkben ért? És hogy viseled azt a hatalmas nyomást, azt a mázsányi terhet, amely a vállaidra nehezedik egy-egy sorsdöntő mérkőzés előtt, hiszen mindenki tőled várja a csodát? És hogyan éled meg a meccs utáni negatív kritikákat, mert azt a vak is láthatja, hogy a fanyalgóknak sohasem lehetsz elég jó?
Költői kérdések, amelyekre András arckifejezése és testbeszéde a Napnál is világosabban megadta a választ. A zseniális center, aki egyébként sem szeretett a társaság középpontja lenni, és aki amúgy is csendes, befelé forduló típus volt, a megannyi negatív élmény és igazságtalan kritika hatására még inkább magába zárkózott. Egy külső szemlélő számára búskomor, már-már unott arccal élte meg a mindennapokat, ám mindez egy hamis álarc volt csupán. Egy olyan pajzs, amellyel végképp kizárhatta a külvilág egyre kíméletlenebb támadásait.
Szenvedett, de esze ágában sem volt sajnáltatni magát. Soha senki nem hallhatta panaszkodni vagy kifogásokat keresni. Ő, azaz Törőcsik András, csak futballozni tudott, de huszonhét évesen megannyi fájdalmas sérülés, szörnyű baleset és igazságtalan eltiltás után az is kész csodának számított, hogy – akár lila-fehérben, akár címeres mezben lépett pályára – még mindig az övé volt a főszerep.
Mészöly Kálmán is így gondolta, és azonnal a kezdőcsapatba jelölte az Elchében rendezett összecsapás előtt. Salvador, ez a negyedmagyarországnyi közép-amerikai állam mindennek volt nevezhető, csak futballnagyhatalomnak nem, ám egy egészen elképesztő fejezetet mégiscsak ők írtak a labdarúgás históriás könyvébe. Történetük során immár másodszor jutottak ki a világbajnokságra, de az első, az 1970-es mexikói vb-szereplésért vívott kvalifikációjuk igazi unikumnak számít mind a mai napig.
Történt ugyanis, hogy a selejtezők rájátszásában, a mindent eldöntő párharcot a jó szomszédi viszonyt még hírből sem ismerő két ország, Salvador és Honduras nézett farkasszemet egymással. És ha már így hozta a „jó szerencse”, akkor mind a játékosok, mind a nézők kapva kaptak az alkalmon, és megpróbáltak elégtételt venni a történelmi hagyományaikból fakadó nézetkülönbségeiken. Mindez nem csupán eszement rugdosódásban és nézőtéri erőszakban mutatkozott meg, hanem attól valami sokkal, de sokkal súlyosabb konfliktusban is. A salvadoriak győzelmével végződött összecsapás után ugyanis néhány héttel kirobbant a történelem első olyan háborúja, amelyet egy focimeccs idézett elő. A több ezer ártatlan életet követelő ötnapos ütközetet a mai napig ezen az abszurd néven emlegetik a történelemkönyvek: Futballháború.
Szerencsére 1982 júniusában nem kellett tartanunk véres konfliktustól, sőt, ahogy néhány perc lepergett a kezdőt sípszót követően, az is kiderült, hogy ezen a nyári estén nem fogjuk lerágni a körmünket az izgalomtól.
A magyar válogatott a Mészáros Ferenc – Martos Győző, Bálint László, Garaba Imre, Tóth József – Müller Sándor, Nyilasi Tibor, Sallai Sándor – Fazekas László, Törőcsik András, Pölöskei Gábor összetételű tizeneggyel futott ki a pályára, és nagyjából az első félidő közepére Nyilasi, Fazekas és Pölöskei góljainak köszönhetően le is rendezte a találkozó érdemi részét. A mieink ficánkoltak a szellősen védekező salvadoriak között, ám akadt egyvalaki, aki nem igazán találta a helyét…
– Törő, valami baj van? – kérdezte a kapitány a szünetben.
– Semmi. Jól vagyok- bólintott Andris, de érzelmek ezúttal sem ültek ki az arcára.
– Bátran játssz a büdös úristenit! És akkor gólt is rúgsz ezeknek! – paskolta meg a kissé rezignált kilencest.
Törő azonban nem tudott felpörögni, sok volt a kihagyás, sem erőnlétileg, sem fejben nem volt a legtökéletesebb állapotban, és alig sikerült neki valami. Más kérdés, hogy a találkozót közvetítő Vitray Tamás szigorúan még azt is a fejére olvasta, ami aztán végképp nem az ő hibája volt.
Az ötvenötödik percben Nyilasi pazar kiugratásával Tóth Jokka lépett ki a baloldalon a védők közül, és az óriási gólhelyzetben érkező Törő fejét vette célba, ám ballal túlságosan alányúlt a labdának, így a berobbanó újpesti csatár nagyot nyújtózkodva csak belecsúsztatni tudott a játékszerbe. A közvetítésben mindez így hangzott el Vitray szájából:
– Ott van! Hát rá kellett volna fejelni Törőcsik András! Nem oldalt!
Az ötvenhatodik percben aztán, 5-0-ás állásnál megjelent a negyedik játékvezető kezében a kilences tábla. András helyére Kiss Laci állt be, és ha már ott volt a gyepen, pillanatok alatt letette a névjegyét, és mesterhármast szerzett. A máig vb-rekordnak számító 10:1-es végeredményt végül Nyilasi Tibor fejese állította be, és ekkor minden olyan csodálatosnak tűnt. Aztán jött Argentína és Maradona, ám ez még csak a kisebbik baj volt, mondhatni ez a vereség benne volt a pakliban. Az igazi vesztünket egy angol úriember okozta…
Néhány nap múlva a belgák elleni sorsdöntő találkozón megszereztük a vezetést, majd a második félidő derekén Fazekas kitört, óriási gólhelyzetben egyedül vitte rá a kapusra, Pfaffra a labdát, ám a tizenhatoson kívülre kifutó hálóőr kíméletlenül leterítette. Piros lap! Kiáltotta mindenki idehaza, ám a teljesen jogos kiállítás helyett az angol játékvezető, White csak sárgát adott. Ha helyesen ítél, akkor az ellenfelünk emberhátrányba kerül, de amire talán kevesen emlékeznek, és ami még inkább a mi javunkra döntötte volna el a továbbjutás kérdését, az az, hogy a belgáknak már nem volt cserelehetőségük, vagyis egy mezőnyjátékosnak kellett volna beállnia a kapujukba. Ehelyett maradhattak teljes létszámban, hogy aztán tíz perc múlva kiegyenlítsenek, összetörve a világbajnoki álmainkat.
A történelem ezúttal is megismételte önmagát. 1954. 1962 és 1978 után ismét nem volt szerencsénk a bírókkal…
