Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
Rába ETO 1982

40 éves a Mágus bajnokcsapata

A nyolcvanas évek elején az újpesti futball elképzelhetetlen mélységekbe süllyedt, a csodacsapat, amely egy évtized alatt kilencszer nyert bajnokságot, pillanatok alatt hullott darabjaira.

Miután a botcsinálta vezetők hibát hibára halmoztak, a legjobb játékosok – köztük édesapám, Dunai III Ede – elhagyták a Megyeri utat. Fájt a szívük, hiszen többségük az egész karrierjét itt töltötte, de állítólag “ez az élet rendje”.

Apámnak persze esze ágában sem volt abbahagyni a futballt, lévén még csak harminckét esztendős volt, de vajon hová igazoljon egy olyan ősújpesti, mint ő? Egy másik fővárosi nagycsapatba? Vagy talán vidékre?

Nem könnyű döntés…

Aztán egy fülledt júliusi reggelen megcsörrent a telefonunk. Rohantam felvenni, de a barátaim helyett egy ismeretlen férfi szólt bele a kagylóba:

– Dunai Edét keresem – mondta.
– Én vagyok az – vágtam rá komoly hanggal, de a folytatásban kissé elbizonytalanodtam.
– Gyere, öltözz zöld-fehérbe! Itt megint bajnok leszel! – mondta lelkesen a hang, de addigra apám is beért a szobába, és elkérte a kagylót, bízva benne, hogy valamelyik csapattól keresik.

Mire  megszólalhatott volna, az ismeretlen folytatta:
– Ede, szóval gyere hozzánk, de ne izgulj, nem a Fradiba. Oda nem hívnálak. Ez itt a Rába ETO! – nyugtatta meg a kedélyeket a telefonáló, aki nem volt más, mint a Székesfehérvárról Győrbe szerződő Verebes József.
– Rába ETO? Bajnokok? Hiszen ezek középszerűek – vágta rá fater, de egyből látszott a szemében valami izgatott csillogás, amely már kihunyni látszott. Verebes hangjában volt valami olyasmi, amely meggyőzőbb volt bárminél.

Apu egy nap gondolkodás után igent mondott, én pedig kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ETO-drukker (is) leszek. Ám az utolsó percben minden megváltozott. Az alapozás előtt egy héttel apuba bevillant egy drámai felismerés:

– Nem megyek az NB I -be. Sosem tudnék játszani az Újpest ellen.

Hogy aztán egy hét múlva aláírjon a másodosztályú 22. számú Volánhoz.

De vajon mit akarhat Győrben ez a Verebes? Komolyan vehető,  amiket állít? Sokat beszélgettünk róla otthon. Igaz, akkor még nem hívták Mágusnak. Akkoriban a teljes szakma számára csupán egy szájhős volt, akinek csak az önbizalma nagy.

Azonban Horváth Ede, a Rába teljhatalmú ura, a Vörös báró bízott benne, és meglátta a vagány ferencvárosi srácban a zseniális szakembert. Bajnoki cím, majd a győri labdarúgás aranykorszaka lett belőle.

Hétről hétre kíváncsian figyeltem, hogy mit játszanak, egy idő után már kívülről tudtam a kezdőcsapatukat. Dehát hogyne tudtam volna, amikor gombfociban is megvoltak.

Kovács László – Csonka Gyula, Hlagyvik Gábor, Mile Sándor, Magyar Lajos –  Hannich Péter, Póczik József, Burcsa Győző – Szabó Ottó, Szentes Lázár, Hajszán Gyula.

Ezek a fickók 102 gólt rúgtak egy idény alatt.

Kereken negyven esztendeje történt…

Emlékszem, a bajnoki címet követően mekkora vita volt belőle, hogy az újdonsült aranyérmes hány játékost delegáljon a ’82-es vb-re? Történelmi távlatból se pro, se kontra nem lehet okosat mondani, de tény: Győr városa soha nem bocsájtja meg a szövetségi kapitánynak, Mészöly Kálmánnak, hogy Szentesen kívül senkinek sem szavazott bizalmat a spanyolországi Mundialra.

Pedig az a bajnoki cím szemkápráztató focival párosult, a Mágus valóban csodát tett, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy azóta se volt ilyen hatékony támadógépezet hazánkban, mint akkor a Rába-partján.

Verebes mester évekkel később, egy páratlan pályafutás lezárásaként szakkommentátor lett. Nagyon megörültem, amikor meghallottam a hangját a televízióban. Szinte beleremegtem, mert abban a szempillanatban, mintha csak egy időgépbe ültem volna bele, visszarepültem a múltba.

Egészen 1981 júliusáig. Addig a bizonyos fülledt nyári reggelig, amikor megcsörrent a telefonunk…