Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
Várhidi Pál

91 éve született Várhidi Pál

Napra pontosan 91 esztendeje, 1931. november 6-án született az Újpest történetének legeredményesebb edzője, a legendás ötvenes évekbeli Aranycsapat keretének tagja Várhidi Pál.

Ezzel a következő történettel rá emlékezem. Gyertek, tartsatok velem, üljünk bele az időgépbe, és repüljünk vissza abba a korszakba, amikor még világklasszisok futballoztak a Megyeri úti stadionban!

1978

Ebben az évben történt, hogy a szüleim levittek a Fóti úton található Cérna-pályára, hogy az Újpesti Dózsa serdülő csapatának labdarúgója legyek. Egy apró szépséghibája azért volt a dolognak. Fiatalabb korosztály nem lévén, nyolcévesen a tízévesek közé kerültem.

Elszántan vágtam bele az új kalandba, ám hamar lelohasztotta a lelkesedésemet, hogy a csapattársaim többsége legalább egy fejjel magasabb és tíz kilóval nehezebb volt nálam, így egy-egy ütközésnél azt éreztem, hogy a menetrend szerint közlekedő fóti vonat száguldott nekem. Az már csak keserű hab volt a tortán, hogy a mez és a nadrág is három számmal nagyobb volt rám, ezért pontosan úgy néztem ki, mint Yoda mester lilába öltöztetett Újpest-drukker reinkarnációja.

Nem meglepő, hogy az első napokban nem sok sikerélmény ért, ám alig néhány héttel azután, hogy először jelentkeztem edzésre, máris egy felettébb megtisztelő feladatban részesültem. Labdaszedő lehettem az Újpesti Dózsa – Zbrojovka Brno Bajnokcsapatok Európa Kupája mérkőzésen. A nagy fellépés előtt az edzőnk, Vida Feri bácsi elmagyarázta, hogy egy labdaszedőnek nem csupán az a dolga, hogy visszadobja a játéktéren kívülre került labdákat, hanem komoly taktikai feladatai is akadnak. A lelkünkre kötötte, hogy az eredménytől függően kell cselekednünk. Ha vezetünk, még csak véletlenül se siessünk, sőt, az sem baj, ha mielőtt visszadobnánk a játékszert, kétszer belebotlunk, átesünk rajta, aztán meglepetten rácsodálkozunk, hogy de szép pöttyös, és csak azután hajítjuk vissza a legközelebb álló játékosnak. Természetesen öt méterre mellé célozva, hogy azzal is menjen az idő, amíg elsétál érte.

Magyarul szólva, húzzuk az időt, ahogy csak tudjuk.

Ha viszont rosszul áll a szénánk, akkor mindent bele, olyan gyorsan kellett visszahozni a kirúgott labdákat, hogy azt még a kengyelfutó gyalogkakukk is megirigyelte volna. Fontosnak éreztük magunkat, és nem kellett sok, hamar profikká váltunk az ilyesféle rafináltságban. Ha vezettünk, nem adtuk oda gyorsan a lasztit, hátrányban viszont rohantunk, mert minden másodperc számított.

Ezen a fölöttébb fontos Bajnokcsapatok Európa Kupája mérkőzésen az idegenben rúgott gólok szabálya miatt már a kezdést jelző sípszó elhangzása előtt továbbjutásra álltunk, de mindannyian tudtuk, hogy kilencven perc rengeteg idő, így 0-0-ra játszani enyhén szólva is kockázatos dolog lett volna. Mivel Vida Feri bácsi Rothermel Ádám kapuja mögé osztott be, így a legnagyobb elkeseredésemre Rotyin kívül én láthattam legközelebbről az első félidőben bekapott két csehszlovák gólt.

Térfélcsere után is maradtam a helyemen, és bíztam benne, hogy újfent kétszer rezdül meg a háló, vagyis sikerül legalább hosszabbításra menteni az ütközetet. Telt-múlt az idő, ám újpesti gólnak se híre, se hamva nem volt. Nemhogy kettőnek, egynek sem. Tehetetlennek éreztem magam, és sejtettem, hogy ki fogunk esni.

Aztán a meccs végéhez közeledve egyszer csak felém szállt a labda. Úgy éreztem, hogy eljött az én időm!
Mivel egy kis csínytevésért sosem kellett a szomszédba mennem, a nálam lévő lasztival odasiettem a csehszlovák kapushoz, akivel az ötös és az alapvonal találkozásánál értünk egymás mellé. Ahogy gyanútlanul érte nyúlt, én két lépéssel beljebb merészkedtem, a lábamra ejtettem a játékszert, és cimbalomszögből megpróbáltam a kapuba csavarni.

Úgy lenne szép a történet, hogyha sikerült volna betalálnom, vagy ha az utolsó percekben összejött volna az egyenlítés, ám a valóság sokkal kiábrándítóbbra sikeredett. Az én suta lövésem keresztbe gurult a gólvonal előtt, ráadásul Törőcsikék sem jártak sikerrel, így legnagyobb bánatunkra ez a sok mássalhangzós, kimondhatatlan nevű csehszlovák csapat jutott tovább.

A meccs után síri csend honolt a kicsi, labdaszedőknek fenntartott öltözőnkben, de egyszercsak egy elegánsan öltözött, ismerős úriember lépett be az ajtón. Várhidi Pali bácsi volt az, a nagyok, a bajnokcsapat vezetőedzője, aki számunkra egy isten volt. Szomorú szemekkel körbenézett, megigazította a nyakkendőjét, és miután nagy levegőt vett, semmivel össze nem téveszthető bariton hangján csupán ennyit mondott:

– Srácok, ti mindent megtettetek, rendkívül büszke vagyok rátok!

Aztán közelebb jött hozzánk, mindegyikünkkel kezet fogott, ránk mosolygott, és emelt fővel, igazi hadvezérként hagyta el a parányi helyiséget.

Nos, ilyen volt az Újpest történetének legeredményesebb vezetőedzője.

Talpig úriember.

Nyugodjon békében, MESTER!

Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 50.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)