Napra pontosan kilencvenhét esztendővel ezelőtt, 1925. május 4-én született a felejthetetlen Aranycsapat csupa szív jobbhátvédje, Buzánszky Jenő, aki a magyar válogatott színeiben 1952-ben olimpiai bajnokságot nyert, majd 1953 novemberében pályára lépett az Évszázad mérkőzésén, azaz a londoni 6:3-as diadalon, és kevesebb mint egy évvel később alapembere volt a világbajnoki ezüstérmes gárdának.
Csodálatos, már-már mesébe illő pályafutás az övé, éppen ezért volt különösen nagy megtiszteltetés, hogy tavaly októberben meghívást kaptam Jenő bácsi szülővárosába, a Tolna megyei Dombóvárra, ahol egy teljes napot tölthettem el.
Ráadásul az indulás napját megelőzően még egy kellemes meglepetés ért, amikor megtudtam, hogy velem tart két nagyszerű ember, az Aranycsapat két klasszisának gyermeke, Grosics Edina és ifjabb Buzánszky Jenő, akik az úton történetek sokaságát mesélték el, amelyekben természetesen a legendás labdarúgók, a példás családapák, Gyula és Jenő bácsi voltak a főszereplők.
A kora reggel kezdődő túra során először a Buzánszky Jenő sportpályára, egy rangos általános iskolai focikupára voltunk hivatalosak, ahol a környék futballista palántái mérték össze erejüket, és amelynek végén mi adhattuk át az érmeket és a kupákat a büszke kissrácoknak.
Ezután az Illyés Gyula Gimnázium következett, ahol az iskola Újpest-szurkoló igazgatója és több osztálynyi középiskolás előtt tarthattam író-olvasó találkozót.
Lenyűgöző volt látni, hogy a tinédzserek, fiúk, lányok vegyesen – akik akár Jenő bácsit, akár a könyveim főszereplőit legfeljebb hallomásból ismerhették – milyen nagy érdeklődéssel figyelték az élménybeszámolómat a régi idők focijáról.
Később elmentünk a dombóvári futballcsapat pályájára, méghozzá elsőként Buzánszky Jenő mellszobrához, majd a közelben lévő szülőházához, ahol egy nemrégiben felavatott emléktábla jelzi Jenő bácsi nevét, emlékeztetve az arra sétálókat, hogy abból a kis házból indult el világhóditó útjára a város leghíresebb szülöttje.
Indulás előtt még egy utolsó, ám annál felejthetetlenebb program várt bennünket. Meglátogattuk kiváló írónk, a Tüskevár, a Vuk vagy a Bogáncs című művek szerzője, Fekete István emlékházát, ahol elképesztő mennyiségű relikvia van kiállítva. Aki arra jár, keresse fel a helyet, a kis múzeum mindenese, Bodó Imre bácsi szinte barátjaként ismerte a neves írót, így amit ő nem tud róla, azt nyilván nem is érdemes.
Egy biztos, azóta sem tudok elég hálás lenni az egyik legkedvesebb olvasómnak, Berki Zsoltnak, aki emberfeletti munkát végez a dombóvári hagyományok ápolása terén.
Én pedig csupán azt kívánom, hogy bárcsak minden településen, minden magyar példakép (legyen az sportoló, művész, vagy tudós) szülőhelyén élne egy ilyen tiszta szívű, időt és energiát nem sajnáló lokálpatrióta, mert higgyétek el, akkor sokkal szebb hely lenne ez a végletekig felgyorsult, őrült tempóban a saját vesztébe rohanó világunk.
Vegyünk hát példát róla minél többen…
