Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.

A 8-3 igaz története (1. rész)

HÁROM NAP MÚLVA LESZ 46 ÉVES MINDEN IDŐK LEGJOBB MAGYAR BAJNOKI MÉRKŐZÉSE

1976. május 15.

Immár negyvenhat éve, hogy ezen a derűs tavaszi napon kifutott a Népstadion gyepére az Újpesti Dózsa és a Ferencváros csapata, hogy minden idők (talán) legjobb magyar bajnoki meccsét varázsolja elénk.

Ennek apropójából  mától négy részletben megpróbálom felidézni azokat a kulisszatitkokat, amelyek eddig még sosem kerültek napvilágra.

Fogadjátok szeretettel:

A hetvenes évek elejére nagyot változtak az erőviszonyok a magyar labdarúgás élvonalában. A Vasas, majd a Ferencváros bajnoki címei után egyre-másra az Újpesti Dózsa nyerte az aranyérmeket. Noha az Üllői útiaknak továbbra is bombaerős csapatuk volt, a bajnoki címet hosszú éveken át nem sikerült megszerezniük.

A rutinos Göröcs és Bene vezette lila-fehérek 1969-ben felkapaszkodtak a dobogó legfelső fokára, és évekig eszük ágában sem volt lejönni onnan. Az aranylabdás Albert Flórián vezette, harcedzett játékosokkal felálló zöldek így „csupán“ ezüstérmeket rakhattak a vitrinbe.
Mindezek tetejébe az Újpest rendkívül jó érzékkel kezdett bele a fiatalításba, amelynek következtében a két vetélytárs közötti különbség tovább nőtt. A lilák az ifjú tehetségek harcba küldésével már nem csupán eredményesebben, de korszerűbben, gyorsabban is futballoztak ősi riválisuknál.

Az Üllői úti vezetőknek nem maradt más választásuk, fel kellett venniük a kesztyűt, és ők is hatalmas reformokba kezdtek. Sorra váltak meg a klub legnagyobb, a harmincas éveik elejét taposó legendáitól, és saját nevelésű vagy alacsonyabb osztályból érkező ígéretes labdarúgókat építettek be a kezdőcsapatba.

Sokszoros válogatott, még jócskán erejük teljében lévő klasszisoknak mutattak ajtót, és 1973-ban Dalnoki Jenőt ültették le a kispadra, hogy ütőképes gárdát varázsoljon a fiatalokból. Noha a Ferencváros szurkolóinak többsége a fejét fogta, amikor Novák Dezső, Páncsics Miklós, Rákosi Gyula vagy a legnagyobb sztár, Albert Flórián helyett akkor még nevenincs sihederek futottak ki zöld-fehér mezben, az már az első idényben látszott, hogy jó úton járnak. Ekkor ugyanis nem csupán megszorongatták a címvédő újpestieket, amivel ezüstérmesek lettek, de meglepetésre megnyerték a Magyar Népköztársasági Kupát (képünkön).

Ferencváros 1976

Ezzel a bravúrral jogot szereztek arra, hogy a Kupagyőztesek Európa Kupájában képviselhessék hazánkat. Tették mindezt, nem is akárhogyan. Jó néhány tizenévessel, Takács Lászlóval, Kelemen Gusztávval, Szabó Ferenccel és a legígéretesebb karrier előtt álló Nyilasi Tiborral a fedélzeten kiütötték sorrendben a walesi Cardiff Cityt, az angol Liverpoolt, a svéd Malmőt, majd az elődöntőben a jugoszláv Crvena Zvezdát is.

Bár az 1975. május 14-én, Bázelben rendezett fináléban az Oleg Blohin vezette Dinamo Kijev végül túl nagy falatnak bizonyult, mindenki számára világossá vált, hogy a következő idényben a Ferencváros lesz az Újpesti Dózsa legnagyobb kihívója. Sőt, a szakemberek zöme már trónfosztást vizionált, holott ekkor még sejtelmük sem lehetett arról, hogy a Megyeri úton micsoda sérüléshullám és disszidálási kedv köszönt be az év végére.

Ebbe a szépreményű zöld csikócsapatba követelt helyet magának az FTC saját nevelésű, utánpótlás-válogatott védőjátékosa, a huszonegy esztendős Viczkó Tamás.

A tehetséges és szorgalmas fiatalember tízéves korában került az Üllői útiak kötelékébe. Miután végigjárta a szamárlétrát, és kiöregedett az ifiből, Dalnoki mester Ebedli Zoltánnal, Vad Istvánnal, Nyilasi Tiborral együtt meghívta a nagycsapat keretébe. Nem lett alapember, de ha valaki kidőlt a védelemből, rá mindig számíthatott a szakvezetés. A diadalmas KEK-menetelés során egy alkalommal, a Cardiff City elleni hazai összecsapáson jutott szóhoz a jobbhátvéd posztján.

A bajnoki szezonokban is egy-két találkozó jutott neki osztályrészül, de mivel a húszas évei elején járt, kitartóan dolgozott tovább, és türelmesen várta, hogy stabil csapattaggá váljon. Aztán 1976 tavaszán felcsillant előtte a nagy lehetőség. A rajtra a válogatott Megyesi István sérülése makacsnak bizonyult, így megüresedett a balhátvéd posztja, és a Tatabánya elleni hazai összecsapáson kezdőként léphetett pályára. Nem éppen az eredeti posztján, de mit érdekelte mindez, annyira imádta a Ferencvárost, és annyira szeretett volna játszani, hogy még a kapusposztot is elvállalta volna.

Legbelül úgy érezte, hogy jobblábasként kicsit idegenül mozog a védelem túloldalán, de Dalnoki mester elégedett volt vele, és mi tagadás, egyre biztatóbban játszott. Közeledett a bajnokság hajrája, a Ferencváros foggal-körömmel védte néhánypontos előnyét az üldözőkkel szemben, melyek közül a Videoton volt jobban a sarkukban, ám nem lehetett figyelmen kívül hagyni a címvédő Újpesti Dózsát sem, amely elképesztő hajrába kezdett, és május 15-ére, vagyis az egymás elleni rangadójuk időpontjára lőtávolságba érkezett.

Az egész ország várta a derbit, ahol végképp eldőlhetett, hogy megszakad-e a lila-fehérek elképesztő, hetes sorozata.
Ám időközben a színfalak mögött, a két rivális vezetősége között nagy titokban egy egészen furcsa megállapodás részletei kezdtek körvonalazódni.

Április 19-ét, hétfőt írtunk.

1976-ban ezen a napon éppen húsvéti locsolkodásra indultak a fiúk, férfiak, noha kivételek mégiscsak akadtak. Ezek közé tartoztak a Ferencváros labdarúgói, akiket a szigoráról méltán híres Dalnoki Jenő nemes egyszerűséggel eltiltott az efféle mulatságoktól, és hogy elejét vegye a legkisebb esélyének is, hogy tanítványai elcsábuljanak, egész napos edzésdömpinget rendelt el számukra.

Már kora reggel az edzőpályán kellett lennie az egész keretnek, többek között az ifjú Viczkó Tamásnak is. Vici éppen abból az irányból jött nap mint nap, amely felől a rigorózus szakvezető érkezett a Wartburgjával, így nagyjából a fele utat rendszeresen együtt tették meg. A mester felvette gépkocsijába tanítványát, és kedélyesen eltársalogtak az úton. Természetesen ilyenkor a Ferencvárosé és a futballé volt a főszerep, de hát ebben semmi meglepő nem volt. Mindkettőjük ereiben zöld vér folyt, és mindketten képesek lettek volna bármit megtenni szeretett klubcsapatuk érdekében.

Ám ezen a napsütötte húsvéti reggelen egy olyan kérdés érkezett a vezetőülés felől, amelyre egy igazi fradista egyáltalán nem lehetett felkészülve:

– Fiam, nem akarsz az Újpestbe menni?

Az addig a kilátásban gyönyörködő hátvéd szemei egy pillanatra fennakadtak, de mivel nem volt meggyőződve róla, hogy jól értette ezt a bizonyos kérdést, lassú, kimért mozdulattal az edzőjére nézett, majd ennyit préselt ki magából:

– Én?
– Mivel ketten ülünk a kocsiban, ugyan ki más? – csóválta meg a fejét értetlenül az edző, és megismételte:
– Van kedved az Újpestbe menni?

Viczkóban felmerült a gyanú, hogy ez csupán valami furfangos, beugratós tesztkérdés, és villámgyorsan elkezdtek kattogni a fogaskerekek az agyában.

– Most erre mit válaszoljak? – töprengett magában, mert felmérte, hogy igazából egyik válasz sem túl üdvözítő. Ő világéletében olyan típusú játékos volt, aki vakon megbízott az edzőjében. Kérhettek tőle bármit, első szóra megcsinálta. Valószínűleg az sem zavarta volna, ha olyasvalamit követeltek volna meg tőle, hogy rúgjon szét egy hatalmas kőfalat, amíg le nem omlik. Ebben az esetben csak egyetlen kérdése lett volna: Melyik lábbal? Nem csoda, ha imádták az edzői, nála lelkiismeretesebb labdarúgót talán
nagyítóval sem találtak volna. Éppen ezért erre a húsvét hétfői, enyhén szólva is váratlan felvetésre a nemleges válasz sem lehetett az igazi. Hiszen az mégiscsak egy apróbb ellenszegülés. Nem beszélve arról, ha rábólint. No, akkor valószínűleg Dalnoki mester abban a minutumban rúgta volna ki a kocsijából. A két rossz közül tehát sehogyan sem tudott választani, így néhány perc kínos csend után jöhetett a mentőkérdés:

– Viczkó! Szereted te a Ferencvárost?

Az ifjú hátvéd akkorát sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy a visszapillantón büszkén himbálózó Fradi-zászló egycsapásra lerepült a helyéről és a műszerfalon kötött ki.

– Hogyne szeretném, Jenő bácsi! Gyerekkorom óta itt játszom, nekem ez a klub a mindenem! – húzta ki magát diadalmasan Tomi, hogy aztán a következő pillanatban apró darabjaira hulljon szét:
– Ha annyira szereted a Fradit, akkor szépen elmész az Újpestbe! – mondta szenvtelen arccal Dalnoki, éppen úgy, mint aki már réges-rég elrendezte a tehetséges hátvéd sorsát.
– Nem szeretnék! – próbált tiltakozni remegő ajkakkal Tomi, de legbelül érezte, hogy ez a döntés megfellebbezhetetlen, így csak egy rövid kérdést tudott elrebegni: – De miért kell odamennem?
– Mert annyi hátvédem van, hogy Dunát lehet rekeszteni veletek. Kapusom viszont nincs, úgyhogy jöhet a cserebere.
– Elcserélnek?
– Vág az eszed, mint a borotva!
– Kivel?
– Ez egy hármas csere lesz. A kapus Dombai András érkezik Tatabányáról hozzánk, ők pedig megkapják Juhász Pétert az Újpestből. Te pedig szépen fogod magad, és odamész Juhász helyére. És ezzel máris bebizonyíthatod, hogy mennyire szereted a Fradit – ecsetelte Dalnoki olyan egykedvűen, mintha csak a rádióban naponta elhangzó vízállásjelentést olvasná fel éppen.

Tomi nem hitt a fülének, de ha azt hitte volna, hogy csupán álmodja az egészet, Dalnoki egy hatalmas dudaszóval gyorsan felébresztette:
– Nyisd már az ajtót, Béla! – ripakodott rá a portásra, aki csakúgy, mint a fiatal hátvéd, gondolatban valahol egészen máshol járt. Az összetört szívű futballista éppen a telt házas Népstadion gyepére futott ki zöld mezben, hogy győzelemre vezesse csapatát, míg Béla a gyerekkori cimboráival járta a környékbeli házakat, hogy meglocsolja az összes szemrevaló hölgyet, cserébe egy-egy stampedli jó erős házi pálinkáért.

Ám az álmok és a való élet ezúttal köszönőviszonyban sem voltak egymással…

– Ha addig élek is, bebizonyítom, hogy helyem van a Fradiban! Ha pedig Jenő bácsi nem számol velem, akkor játszom inkább a tartalékcsapatban. Aztán csak rám mosolyog a nap egyszer, és visszakerülök a nagyok közé, mert én vérbeli fradista vagyok! – állított be másnap a kegyvesztett hátvéd egy előre megtervezett védőbeszéddel az FTC elnökéhez, Harót Jánoshoz.
– Nézze, Tamás! Én mindazt a szépet és jót, amit elmondott, száz százalékig elhiszem magának – bólogatott látszólag megértően a klub elnöke, ám mielőtt felcsillant volna a saját nevelésű játékos előtt a remény pislákoló lángja, a következő mondatával máris lelombozta a kedélyeket: – Viszont az a helyzet, hogy a Ferencváros labdarúgó-szakosztályában Dalnoki elvtárs felel a szakmai munkáért, így ő az egyetlen, aki megmásíthatja az átigazolását.
– De hát… – próbált belekapaszkodni egy utolsó szalmaszálba Tamás, de már nem jött ki egyetlen hang sem a torkán.
– Én sportvezető vagyok, Dalnoki elvtárs pedig futballszakember. Győzze meg őt, ha tudja! – búcsúzott Harót, miközben bátorítólag megveregette az összetört szívű védő vállát.

A történtek után Viczkó Tamás nem sok jóra számított a bajnokság hajrájához érkezve. Azért pedig főleg nem adott volna egy lyukas garast sem, hogy a néhány nappal később sorra kerülő Vasas elleni rangadón a zöld-fehérek ezzel a védősorral futnak ki a Népstadionba kilátogató ötvenezer szurkoló színe elé: Martos Győző, Bálint László, Rab Tibor, Viczkó Tamás.

Úgy tűnt, hogy sok védő ide, sok védő oda, azért ha beüt a sérüléshullám, jól jön a vezetőedzőnek egy több poszton is bevethető, univerzális játékos. Igen ám, de egy apró szépséghiba mégis becsúszott a listavezető számításába. A Vasas félelmetes első félidőt produkált, és 3–2-re diadalmaskodott, amellyel a második helyre taszította Nyilasiékat. Meglehet, a Videoton csupán jobb gólkülönbségének köszönhetően ugrott az élre, ám a mutatott játék és legfőképpen az aktuális forma nem sok jót ígért a zsinórban másodszor vereséget szenvedő Fradi számára.

A sors azonban rögtön lehetőséget adott a javításra, ugyanis május elsején rendezték meg a Magyar Népköztársasági Kupa döntőjét, amelyet Viczkóval a fedélzeten a Ferencváros 1–0 arányban megnyert az MTK-VM együttese ellen.
Azok után pedig végképp szertefoszlani látszottak a felhők főhősünk feje fölött, amint egy héttel később a bajnokságban is felülmúlták a Hungária körútiakat, tovább fokozva az aranyéremért folyó harc izgalmait, amelybe a hamvaiból főnixmadárként feltámadó Újpesti Dózsa is beszállt.

– Apu, látod! Mondtam neked, hogy bebizonyítom, hogy engem nem lehet csak úgy leírni! Megnyerjük a bajnokságot, és ki sem lehet robbantani a csapatból! – ült le széles mosollyal az arcán a vasárnapi családi ebédhez Tomi, és valóban, a kívülállók, akiknek elképzelésük sem volt a színfalak mögötti történésekről, úgy gondolták, hogy a huszonkét éves játékos hosszú időre bejátszotta magát a zöld-fehérek kezdő tizenegyébe.

Nos, sem Viczkó Tamás, sem a szurkolók nem tévedhettek volna nagyobbat.

2. rész  / 3. rész / 4. rész

 


Vegas.hu Vadnyugati Bónusz - 100 ingyen pörgetés

Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 50.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)