A 8-3-as csodamérkőzest bemutató (Ittapiros.hu oldalain közölt) sorozatunk harmadik részében kivonulnak a Népstadion gyepére a csapatok, hogy ötvenezer szurkoló előtt kezdetét vegye a várva várt derbi.
De vajon hogyan élték meg a főszereplőm ezt az elképesztő színvonalú, látványos első félidőt?
Repüljünk hát vissza az időben, egészen 1976. május 15-e napfényes délutánjáig…
A szombati kettős rangadó első összecsapásán a Vasas és a Honvéd lépett pályára. A két patinás csapat kispadján sok nagy csatát megélt edzők foglaltak helyet, emiatt különösen pikánsnak ígérkezett a rangadó.
Emlékezhetünk, az 1964-es tokiói és az 1968-as mexikói olimpián egyaránt aranyérmet nyert a magyar labdarúgó válogatott, és a szövetségi kapitányt, a sikerek első számú letéteményesét mindkét alkalommal Lakat Károlynak hívták.
Az ő irányításával az 1972-es müncheni játékokra is esélyesként utaztunk, ám a Magyar Labdarúgó Szövetség nem sokkal az ötkarikás játékok megkezdése előtt a kétszeres bajnok edző mellé (de inkább fölé) odarendelte a nagyválogatott szövetségi kapitányát, Illovszky Rudolfot, aki, mint a magyar futball akkori legmagasabb beosztású edzője, Lakat szakmai munkájába is beleszólhatott. A vezetőség nem túl átgondolt döntése gyakran okozott kisebb-nagyobb konfliktusokat kettőjük között, olyannyira, hogy néha a játékosok sem voltak biztosak benne, hogy ki állítja majd össze a kezdőcsapatot, vagy hogy ki határozza meg az éppen aktuális taktikát.
És hogy ezen a napon kik ültek a kettős rangadó első mérkőzésének kispadjain? Az angyalföldiekén Illovszky Rudolf, a kispestiekén – talán már nem nehéz kitalálni – Lakat Károly.
Aztán a meccs váratlanul sima Vasas-győzelmet hozott, a tabellán csupán a hatodik helyen tanyázó piros-kékek negyvenezer néző előtt, Izsó nagyszerű játékával, 3–0-ra győztek.
És akkor jöhetett a nagy derbi, ezért át is adom a szót Dunai III Edének, az Újpest akkor még „csak” hétszeres bajnokának, az említett müncheni olimpia egyik hősének.
– Mi az első meccs alatt a csapat buszával megérkeztünk a Népstadionba, átöltöztünk lila-fehér szerelésbe, és újra meghallgattuk Várhidi Pali bá’ taktikai tanácsait. Körülbelül fél hétkor kimentünk a stadion mellett található szoborparkba melegíteni. A kis füves részt ilyenkor körbeállták a szurkolók, hogy testközelből is szemügyre vehessék a kedvenceiket. Ez rendszeresen így történt, ugyanis a kettős rangadók második találkozóján szereplő két gárda mindig itt melegített be, hiszen a két összecsapás között bent a stadionban nem volt erre idő.
Amint az első mérkőzés játékvezetője hármat fújt a sípjába, és véget vetett a csatának, már kezdődhetett is a második rangadó, a meccsek között még a büfébe sem volt idejük kimenni a nézőknek.
Szerencsére azonban erre is sikerült megoldást találni: a felejthetetlen mozgóbüfés, Kalap és társai a nézőtérre hozták a ropogtatni- és innivalókat, megmentve a szurkolókat attól, hogy egyetlen gólról is lemaradjanak.
Márpedig akkor, május 15-én, este hétkor jól tették azok, akik időben a helyükön voltak, ugyanis negyedóra elteltével már négy gól esett, méghozzá igazságos elosztásban.
Kezdődött azzal, hogy az 5. percben Fazék egy gyönyörű lefordulás után megszerezte a vezetést, amit a ferencvárosi Szabó kiegyenlített. Aztán a 13. percben Fazék megindult a félpályáról, és mint a villám, egy-két csellel már ott is termett Hajdú kapuja előtt, és magától értetődő természetességgel emelt a kapuba. 2:1 ide.
Örülni sem volt időnk, Szabó újra egalizált. Majd mintha valami páros gólversenyen lennénk, ismét Fazék következett. Megint elindult, megint mindenkit faképnél hagyott, és lőtt…volna, de Viczkó Tomi buktatta, így tizenegyest rúghattunk, amit a sértett mértani pontossággal helyezett a hálóba.
– Sala, nagyon figyeljünk Szabóra, most ő következik – szóltam oda a védelemben mellettem játszó Sarlós Bandinak.
– Nyugi, nem rúg többet!
A terv bejött, de Nyilasival nem számoltunk, a Fradi harmadszor is egyenlíteni tudott. Ám hogy ők se örülhessenek sokáig, a 34. percben Fekusz fejelt egy hatalmas gólt Tóth Jokka szögletéből.
A gólöröm után odaszóltam a visszafutó Kellner Jenőnek:
– Na, akkor mostantól le kellene húzni a rolót!
– Kösz, nem könnyű küldetés – válaszolt.
Az rendben van, hogy mi így gondoltuk, de a zöld-fehéreknek más tervei voltak. Csak jöttek, csak jöttek, mi pedig hősiesen védekeztünk, ahogy bírtunk. Megváltásként érkezett az első félidő végét jelző sípszó.
Ötvenezer ember mámorító vastapsa mellett hagytuk el a játékteret…
Kolár Bandi jelezte az öltözőben Pali bá’ felé, hogy kiújult egy régebbi sérülése, és cserét kért.
Akkor jöhet a Juhász Peti, és kicsit stabilabbak leszünk hátul – elmélkedtem, mert az egygólos vezetésünk azt indokolta volna, hogy kicsit megerősítsük a védekezésünket.
Pali bá’ gondolkodott egy-két percet, majd odaszólt Tűnek, azaz Zámbó Sanyinak, hogy melegítsen.
Salával némán egymásra néztünk, és meglepett arckifejezését látva tudtam, hogy ugyanarra gondoltunk:
– Még egy csatár?
Sanyi zseniális játékos volt, a pályán és a pályán kívül is nagyon kedveltem, és kedvelem a mai napig, de most legszívesebben felálltam volna, és azt mondtam volna, hogy Tű helyett inkább egy védő jöjjön, ezek nagyon támadnak!
Pali bá’ mintha csak megérezte volna, hogy mi, hátvédek mit gondolunk, rövid indoklásba kezdett:
– Uraim, az a lényeg, hogy vezetünk! Beállhatnánk védekezni, de azzal csak magunkra húznánk a Fradit, és kikapnánk. Most olyat kell lépnünk, amire álmukban sem számítanak. Látszik, hogy zavarban vannak hátul, és hiába klasszisjátékos Bálint és Martos, ez a harcmodor nem tetszik nekik. Most pedig menjünk ki, és játsszunk ugyanúgy, mint eddig!
Az öltözőből kifelé menet megbökött Rotyi, a kapusunk:
– Cimbi, te nem akarsz előremenni csatárnak?
– Ha velem tartasz, mehetünk, Rotyi!
– Jó ég, mi lesz ebből?
– Ha szerencsénk van, akkor 9–8-ra nyerünk – viccelődtem kínomban, mert tudtam, hogy fél percen belül folytatódik a ferencvárosi fergeteg…
1. rész / 2. rész … 4. rész
