– Úristen! Segítsééég!
– Jesszusom, mi történt?
– Csupa vér az a szegény gyerek!
– Hívjanak mentőt azonnal!
– Elütötték szerencsétlent? Vagy mi történhetett vele?
A zuglói Rákospatak utca csendjét másodpercek alatt óriási riadalom törte meg. Egy rozzant lovaskocsi állt félrehúzódva a patak partján, méterekkel mögötte egy erősen vérző, tizenhárom év körüli kissrác jajgatott szívfájdítóan.
A helyszínre elsőnek érkezők számára világosan látszott, hogy nagy a baj. Az út szélén fekvő fiú szőke haját pillanatok alatt vörösre festette a vér, és a könyökén és a térdén is csúnya horzsolás éktelenkedett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az eszméletét nem vesztette el, és rövidesen a várva várt segítség is megérkezett.
– Én nem láttam semmit! Csak a kiabálásra állítottam meg a lovakat! Fogalmam sincs, hogyan üthette meg magát a gyerek! – mentegetőzött a kocsis.
– Hogy vagy? – kérdezte egy aggódó hölgy a megsérült fiútól.
– Nem fáj semmim, csak szédülök kicsit – válaszolt bágyadtan a szerencsétlenül járt srác.
– Hogy történt a baleset? Látta egyáltalán valaki? – nézett körül egy idősebb úr.
– Én vagyok a hibás! Felkapaszkodtam a kocsi hátuljára, aztán megcsúsztam és leestem.
– Orvos vagyok, van kötszerem a kocsiban. Elszaladok érte – mondta az egyik szemtanú.
– Hogy hívnak és hol laksz? – kérdezte a kocsis, aki még mindig reszketett az ijedtségtől.
– Pár utcára lakom. Az Uzsokiban. És Törőcsik Andrásnak hívnak.
– Gyorsan ellátlak, és hazaviszlek! – érkezett vissza időközben az orvos, majd nekilátott a kötözésnek. – Utána viszont irány a kórház!
Így is lett, néhány perc múlva hangos fékcsikorgással állt meg Andrisék háza előtt a segítőkész doktor. A téren a kis Évi, Andras nővére a barátnőivel beszélgetett, amikor meglátta az öccsét a fején egy jókora turbánnal. Gyorsan felrohant az édesanyjához, aki miután megtudta a hírt, kettesével szedve a lépcsőket villámgyorsan Andris mellett termett.
Miután az orvos és a fiú közösen elmesélték, hogy mi történt a patak partján, az édesanya és kisfia a közeli körházba siettek.
– Segítsen kérem, betört a gyermekem feje! – mutatta kétségbeesetten az ügyeletesnek Éva a kisfia sérülését.
– Nagyon sajnálom asszonyom, de nem segíthetek! Ez nem gyermekkórház, úgyhogy máshová kell menniük!
– Magának elment a józan esze? És ha elvérzik útközben vagy ne adja isten, elfertőződik a sebe?
– Ugyan már, nem kell itt jelenetet rendezni, hiszen ez csak egy karcolás! Katonadolog! – vetette oda közömbösen az ügyeletes.
– Na idefigyeljen, az viszont nem csak egy karcolás lesz, ha mindjárt úgy pofán vágom, hogy leesik a feje! – háborodott fel jogosan az édesanya, majd közelebb lépett a kőszívű úrhoz, és ráripakodott: – El az utunkból, hívom a főorvost! – fenyegetőzött, és elindult a telefonkészülék felé.
– Nyugalom, asszonyom! Álljon meg, inkább odaszólok én! – tért észhez a kórházi alkalmazott, mert érezte, hogy nagy bajba sodorhatja magát..
Rövidesen megjelent egy fiatal sebész, aki barátságosan megfogta Andris vállát, és bevitte az egyik orvosi szobába. Alaposan megtisztította a sebét, néhány apró öltéssel összevarrta, majd a megkönnyebbült kisfiú lelkére kötötte, hogy ezentúl nem ugrál fel mozgó járművekre.
Így történt, hogy végül ez a csúnya baleset szerencsés véget ért, ám Évát rettentően furdalta a kíváncsiság, és a hazafelé tartó úton megkérdezte Andristól:
– Most már csak azt áruld el nekem kisfiam, hogy mi az ördögnek kellett felugranod arra a lovaskocsira?
– Mert gyalog lekéstem volna az iskolai focimeccset…
