Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
Törőcsik Andris

A tízéves Törőcsik Andris első edzése

1965. május

– No, nézzük csak! Azt mondja, hogy: “Árvízvédelem a Budapest környéki dunaszakaszon” – kezdett bele a jegyzetelésbe a dolgozóasztalánál Gyula, a mérnökként dolgozó kétgyermekes családapa.

“Budapest Főváros régi közigazgatási határán belül a védművek 1,33 m-es magassági biztonsággal és megfelelő mérettel épültek ki. Nagy-Budapest megalakulása után a Fővároshoz csatolt peremkerületek védvonalai azonban jelentős fejlesztésre szorulnak.”

– Drágám, nem láttad Andrist? – nyitott be váratlanul a szobába Éva, a felesége.

– Délután négykor? Ugyan hol lehetne? Biztosan lent rúgja a lasztit a grundon.

– Nincs ott, az előbb megnéztem.

– Akkor kérdezd meg a kis Évit, pár perce még itthon volt.

– Már megkérdeztem, lent a téren beszélget a barátnőivel, és azt mondta, hogy félórával ezelőtt még látta a kezében egy labdával.

– Jól van szívem, menjünk le együtt! Csak még ezt a mondatot befejezem. Tudod, most írom azt a fontos árvízvédelmi tanulmányt.

– Drágám, addig még átnézek a szomszédba, hátha ott van.

– Várj, veled megyek! Az árvíz ráér utána is. Elvégre hetek óta nem esett egy csepp eső sem.

– Dolgozz csak nyugodtan, majd én megkeresem őt. Biztos nincsen semmi baj.

– Remélem, hogy mielőbb előkerül ez a gézengúz! Induljunk, majd este folytatom a munkát!

A két aggódó szülő átcsöngetett az összes szóba jöhető szomszédhoz, de senki sem tudott felvilágosítást adni a kisfiuk hollétéről. Leszaladtak a játszótérre, a kispályás focicsaták helyszínére, de a tízéves lurkónak se híre, se hamva nem volt. Ahogy teltek-múltak a percek, úgy lett egyre nagyobb a riadalom.

– Évike, azóta sem láttad az öcsédet? Sehol sem találjuk! – kérdezte Gyula.

– Ne idegeskedjetek, biztosan a szomszéd grundon focizik. Általában átmennek oda, ha többen vannak.

– Gyerünk Gyuszi, nézzük meg! Évikém, te maradj itt, hátha időközben visszajön!

Eddig a napfényes május végi délutánig minden olyan idillinek tűnt. A kis család boldogan élte mindennapjait a csendes zuglói utca egyik újonnan épült társasházában. Gyula, a családfő okleveles mérnökként az Országos Vízügyi Főigazgatóság árvédelmi csoportját irányította. Rengeteget dolgozott, de ahogy tehette, azon nyomban rohant haza a családjához. Végtelenül büszke volt rájuk, a munkahelyén folyton-folyvást dicsekedett a két gyönyörű gyermekével, a tizennégy éves Évivel, és a tízéves Andrissal. Szerető felesége, Éva háztartásbeliként reggeltől estig a két – immár tinédzser – gyermek, no meg a férjura kívánságait leste.

Az idősebbik testvér, a szorgalmas és céltudatos Évi kitűnő tanuló volt, és emellett remek szertornásznak számított. A közel négy évvel fiatalabb öccsére, Andrisra  sem lehetett panasz, az ő iskolai eredményei is kiválóak voltak, de szó mi szó, őt soha, senki nem látta tanulni. Neki egész egyszerűen csak vágott az esze, mint a borotva.  Bár egyikük sem volt égimeszelő, sőt, az átlagostól alacsonyabbak voltak, mindketten kimagaslottak az osztálytársaik közül, ami nem csoda, a bizonyítványaikba csak és kizárólag ötösök kerültek bele.

– Gyuszi, ne nézz már így rám! Soha nem kóborolt még el így – fogta meg kétségbeesetten férje kezét Éva.

– Előkerül, szívem! Ne izgulj – nyugtatta meg párját az édesapa, de legbelül neki is egyre hevesebben kalapált a szíve.

Különösen akkor vált ijesztővé a helyzet, amikor a templom mögül végre felderengett előttük a távolabbi grund képe. A máskor gyerekzsivajtól hangos grund ugyanis teljesen kihalt volt.

– Andris, hol vagy? – kiáltotta el magát az édesapa elkeseredésében. Válaszra aligha számíthatott, ám egy ismerős, vékony hang mégis megszólalt a háta mögött:

– Itt vagyok, édesapám!

– Az ég áldjon meg kisfiam, hol csavarogtál? – kérdezte aggódva a családfő a pöttöm, ártatlan tekintetű kisfiút.

– Nagyon megijesztettél minket! – hajolt le hozzá Éva, és féltőn átölelte gyermekét.

– Én csak… – válaszolt volna Andris, de nem merte befejezni a mondatot.

– De hiszen csupa víz vagy! – lepődött meg az édesanya, mire Gyula a saját ingével törölte meg Andris gyöngyöző homlokát.

– Elárulnád, hogy hol voltál? A frászt hoztad ránk! – faggatta szemrehányóan az apuka.

– Én csak…én csak focizni voltam! – nézett bűnbánóan a szüleire a szőke fiú.

– Hol voltál? Focizni? Ne hülyéskedj velünk, egyik grundon sem láttunk!

– Hát mert ott voltam! – mutatott jobb kezével a távolba Andris.

A két szülő oldalra fordult, majd csodálkozva összenéztek, és úgyszólván egyszerre kérdezték meg:

– A BVSC-ben?

– Igen, ott! Tehetségkutató volt!

– És miért nem szóltál nekünk?

– Tudod édesanyám…azért, mert nem akartalak zavarni titeket!

– Andris, hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Ilyet nem csinálhatsz többet! Nagyon mérges vagyok rád! – emelte fel a hangját Éva.

– Igen, ilyet tényleg nem szabad csinálni! – tette hozzá bőszen bólogatva Gyula, de az ő arcán ekkor már a szigornak és a szemrehányásnak a legkisebb jelét sem lehetett észrevenni. Aki ismerte őt, annak ez egyáltalán nem volt meglepetés. A mérnök édesapa ugyanis élt-halt a futballért, és amióta megszületett a kisfia, titokban mindig erre a pillanatra vágyott.

Andris! Ez elő ne forduljon még egyszer! Megértetted?  – próbálta eljátszani a szigorú családfőt, majd így folytatta: – Mert ez a viselkedés tűrhetetlen! Csavarogsz, és nem szólsz a szüleidnek, hát mi lesz így belőled, te rosszcsont??

A kisfiú felbátorodott, és mintha mi sem történt volna, büszkén kihúzta magát, majd ragyogó szemekkel csak ennyit felelt:

– Futballista!