1965. május
– No, nézzük csak! Azt mondja, hogy: „Árvízvédelem a Budapest környéki dunaszakaszon” – kezdett bele a jegyzetelésbe a dolgozóasztalánál Gyula, a mérnökként dolgozó kétgyermekes családapa.
„Budapest Főváros régi közigazgatási határán belül a védművek 1,33 m-es magassági biztonsággal és megfelelő mérettel épültek ki. Nagy-Budapest megalakulása után a Fővároshoz csatolt peremkerületek védvonalai azonban jelentős fejlesztésre szorulnak.”
– Drágám, nem láttad Andrist? – nyitott be váratlanul a szobába Éva, a felesége.
– Délután négykor? Ugyan hol lehetne? Biztosan lent rúgja a lasztit a grundon.
– Nincs ott, az előbb megnéztem.
– Akkor kérdezd meg a kis Évit, pár perce még itthon volt.
– Már megkérdeztem, lent a téren beszélget a barátnőivel, és azt mondta, hogy félórával ezelőtt még látta a kezében egy labdával.
– Jól van szívem, menjünk le együtt! Csak még ezt a mondatot befejezem. Tudod, most írom azt a fontos árvízvédelmi tanulmányt.
– Drágám, addig még átnézek a szomszédba, hátha ott van.
– Várj, veled megyek! Az árvíz ráér utána is. Elvégre hetek óta nem esett egy csepp eső sem.
– Dolgozz csak nyugodtan, majd én megkeresem őt. Biztos nincsen semmi baj.
– Remélem, hogy mielőbb előkerül ez a gézengúz! Induljunk, majd este folytatom a munkát!
A két aggódó szülő átcsöngetett az összes szóba jöhető szomszédhoz, de senki sem tudott felvilágosítást adni a kisfiuk hollétéről. Leszaladtak a játszótérre, a kispályás focicsaták helyszínére, de a tízéves lurkónak se híre, se hamva nem volt. Ahogy teltek-múltak a percek, úgy lett egyre nagyobb a riadalom.
– Évike, azóta sem láttad az öcsédet? Sehol sem találjuk! – kérdezte Gyula.
– Ne idegeskedjetek, biztosan a szomszéd grundon focizik. Általában átmennek oda, ha többen vannak.
– Gyerünk Gyuszi, nézzük meg! Évikém, te maradj itt, hátha időközben visszajön!
Eddig a napfényes május végi délutánig minden olyan idillinek tűnt. A kis család boldogan élte mindennapjait a csendes zuglói utca egyik újonnan épült társasházában. Gyula, a családfő okleveles mérnökként az Országos Vízügyi Főigazgatóság árvédelmi csoportját irányította. Rengeteget dolgozott, de ahogy tehette, azon nyomban rohant haza a családjához. Végtelenül büszke volt rájuk, a munkahelyén folyton-folyvást dicsekedett a két gyönyörű gyermekével, a tizennégy éves Évivel, és a tízéves Andrissal. Szerető felesége, Éva háztartásbeliként reggeltől estig a két – immár tinédzser – gyermek, no meg a férjura kívánságait leste.
Az idősebbik testvér, a szorgalmas és céltudatos Évi kitűnő tanuló volt, és emellett remek szertornásznak számított. A közel négy évvel fiatalabb öccsére, Andrisra sem lehetett panasz, az ő iskolai eredményei is kiválóak voltak, de szó mi szó, őt soha, senki nem látta tanulni. Neki egész egyszerűen csak vágott az esze, mint a borotva. Bár egyikük sem volt égimeszelő, sőt, az átlagostól alacsonyabbak voltak, mindketten kimagaslottak az osztálytársaik közül, ami nem csoda, a bizonyítványaikba csak és kizárólag ötösök kerültek bele.
– Gyuszi, ne nézz már így rám! Soha nem kóborolt még el így – fogta meg kétségbeesetten férje kezét Éva.
– Előkerül, szívem! Ne izgulj – nyugtatta meg párját az édesapa, de legbelül neki is egyre hevesebben kalapált a szíve.
Különösen akkor vált ijesztővé a helyzet, amikor a templom mögül végre felderengett előttük a távolabbi grund képe. A máskor gyerekzsivajtól hangos grund ugyanis teljesen kihalt volt.
– Andris, hol vagy? – kiáltotta el magát az édesapa elkeseredésében. Válaszra aligha számíthatott, ám egy ismerős, vékony hang mégis megszólalt a háta mögött:
– Itt vagyok, édesapám!
– Az ég áldjon meg kisfiam, hol csavarogtál? – kérdezte aggódva a családfő a pöttöm, ártatlan tekintetű kisfiút.
– Nagyon megijesztettél minket! – hajolt le hozzá Éva, és féltőn átölelte gyermekét.
– Én csak… – válaszolt volna Andris, de nem merte befejezni a mondatot.
– De hiszen csupa víz vagy! – lepődött meg az édesanya, mire Gyula a saját ingével törölte meg Andris gyöngyöző homlokát.
– Elárulnád, hogy hol voltál? A frászt hoztad ránk! – faggatta szemrehányóan az apuka.
– Én csak…én csak focizni voltam! – nézett bűnbánóan a szüleire a szőke fiú.
– Hol voltál? Focizni? Ne hülyéskedj velünk, egyik grundon sem láttunk!
– Hát mert ott voltam! – mutatott jobb kezével a távolba Andris.
A két szülő oldalra fordult, majd csodálkozva összenéztek, és úgyszólván egyszerre kérdezték meg:
– A BVSC-ben?
– Igen, ott! Tehetségkutató volt!
– És miért nem szóltál nekünk?
– Tudod édesanyám…azért, mert nem akartalak zavarni titeket!
– Andris, hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Ilyet nem csinálhatsz többet! Nagyon mérges vagyok rád! – emelte fel a hangját Éva.
– Igen, ilyet tényleg nem szabad csinálni! – tette hozzá bőszen bólogatva Gyula, de az ő arcán ekkor már a szigornak és a szemrehányásnak a legkisebb jelét sem lehetett észrevenni. Aki ismerte őt, annak ez egyáltalán nem volt meglepetés. A mérnök édesapa ugyanis élt-halt a futballért, és amióta megszületett a kisfia, titokban mindig erre a pillanatra vágyott.
– Andris! Ez elő ne forduljon még egyszer! Megértetted? – próbálta eljátszani a szigorú családfőt, majd így folytatta: – Mert ez a viselkedés tűrhetetlen! Csavarogsz, és nem szólsz a szüleidnek, hát mi lesz így belőled, te rosszcsont??
A kisfiú felbátorodott, és mintha mi sem történt volna, büszkén kihúzta magát, majd ragyogó szemekkel csak ennyit felelt:
– Futballista!