1956 tavaszán egy melegítőbe öltözött, középkorú úr állított be a Santos labdarúgó csapatának elnökéhez.
És ezzel a lépéssel megváltoztatta a futballtörténelmet…
Hogy megértsük, miről, illetve kiről van szó, először ugorjunk vissza két évtizedet!
1934, Olaszország
Az akkor még futballnagyhatalomnak nehezen nevezhető Brazília az 1934-es világbajnokságon már az első mérkőzésen búcsúzni kényszerült, ám feltűnt a csapatukban egy Waldemar de Brito nevű játékos, aki a történetünk egyik kulcsszereplője lesz. A kiváló támadó pályafutása alatt több mint egy tucat egyesületben szerepelt, hogy a negyvenes évek végén szögre akassza a cipőjét, és tehetségek felkutatásával kezdjen el foglalkozni.
Először egy Bauru nevű város azonos nevű csapatánál bízták meg ezzel a szép feladattal…
Örömmel vállalta a felkérést, jól ismerte a klub már szintén visszavonult játékosait, köztük azt a Dondinhót, akit nagy tehetségű középcsatárnak tartottak, ám akit a sorozatos sérülések megakadályozták abban, hogy fényes sikereket érjen el. Sőt, miután a labdarúgásból nem tudott megélni, kétkezi munkákat vállalt, hogy eltartsa a családját. Kevés szabadidejében pedig elsőszülött gyermekét, Edsont, vagy ahogy otthon becézték, Dicót tanítgatta a futball alapjaira.
Nos, a kis Dicóról hamar kiderült, hogy nem csupán fölöttébb tehetséges, hanem rendkívül szorgalmas is, ráadásul mindezt nem csak az édesapja, hanem a már említett Waldemar de Brito is felfedezte a grundokat járva, és az addig csak naranccsal vagy kitömött zoknival focizó kisfiút beajánlotta a Baurunál.
A kisfiú élete nagy álma vált ezzel valóra, immár bőrlabdával futballozhatott, ezért ha csak tehette a pályán töltötte minden szabad idejét. Sőt, gyakran tanítás közben is kilógott, az iskolát ugyanis nem túlzottan kedvelte.
Nem véletlenül, hiszen gyakran csúfolták a társai, például gúnyt űztek belőle akkor is, amikor a kedvenc kapusának, Bilének a nevét rendszeresen rosszul, Pilének ejtette.
Nos, a komisz osztálytársaknak több se kellett, Pelének kezdték el csúfolni, amit a kis Dico olyannyira ki nem állhatott, hogy még verekedett is azokkal, akik így szólították.
Emiatt olykor büntetést kapott a szüleitől, ám a futballtól sosem tiltották el. És milyen jól tették…
Két év múlva Waldemar de Brito, a melegítős úriember megfogta őt, és kettesben beállított vele a nagyhírű Santoshoz, hiszen tudta, hogy a fekete-fehér színekben szereplő klub a brazil Sao Paulói állami bajnokság egyik legsikeresebb gárdájának számít, márpedig az ő kis tanítványának a legjobbak között van a helye.
– Dico, ülj csak le itt kint a padon, amíg beajánlom magunkat a klubvezetőnél – mondta a mentor a klubház előtt, és határozottan benyitott. Illedelmesen köszönt, és mivel bemutatkoznia nem kellett, azonnal a tárgyra tért:
– Hoztam magammal egy gyémántot. Tizenöt esztendős – mondta, de meg se várva a választ, folytatta is:
– Meglátják, tíz év múlva ő lesz a világ legjobb futballistája! Itt ül kint a padon. Én vagyok a mentora.
– Hogy micsoda? Egy kissrác, aki a világ legjobb futballistája lesz? – értetlenkedett a klubvezető.
– Igen, nézzék csak meg közelebbről, hoztunk futballcsukát is.
– Ide figyeljen, de Brito úr, bolondnak néz bennünket? Mit áradozik itt?
– Csak nézzék meg, ahogy futballozik. Ő lesz a legjobb!
Waldemar de Brito állhatatos ember volt, addig győzködte a klubvezetőt, míg az odahívta a Santos szakembereit, hogy szemügyre vegyék az ifjú tehetséget. Nos, az edzők tátott szájjal bámulták a kis zsenit, ahogy a labdához nyúl, és soha többé nem engedték el. Sőt, még a mentora is munkát kapott…
A többi már maga a futballtörténelem. A kis Dico rekordidő alatt a felnőttek között találta magát, hogy később minden rekordot megdöntsön, és valóban a világ legjobbja legyen. Ráadásul a gúnynevével is megbarátkozott, hiszen ez lett a művészneve a pályákon.
És ma már ez a legismertebb név a világon:
PELÉ
Azt hiszem, hogy annak a melegítős úrnak, Waldemar de Britónak elég jó szeme volt a futballhoz…
