Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.

Amikor az Újpest kapusát ki akarták végezni Észak-Koreában

Kevesen ismerik a magyar futball történetének egyik  legdöbbenetesebb és egyben legszürreálisabb külföldi túrájának igaz történetét, érdemes hát felidézni mi is történt negyvenhat esztendővel ezelőtt a turistabarátnak még jóindulattal sem nevezhető Phenjanban.

1976-ot írtunk, a helyszín pedig az akkor még barátinak számító Észak-Korea, ahol a személyi kultuszt már-már tökélyre fejlesztették az ottani politikusok.

Ebbe, a távol-keleti diktatúrába kapott meghívást a Keszthelyi Mihály vezette magyar ligaválogatott, amelynek keretében néhány rutinosabb játékos (a kispesti Egervári Sándor vagy az újpesti Kellner Jenő) mellett húsz év körüli ifjoncok kaptak helyet.

Phenjanba, a fővárosba érkezve olyan óriási hőség fogadta a küldöttséget, mintha egy óriási, szabadtéri szaunába léptek volna be. Zúgolódtak is a játékosok, akik szinte alig kaptak levegőt.

– Uraim, ne nyavalyogjanak, máris itt van értünk a busz! – szólt a verejtékező futballisták felé a csapatvezető, és valóban, ebben a pillanatban megállt előttük egy járműféleség.

– Ez meg mi akar lenni? – nézett kikerekedett szemmel Tóth Zoltán, az Újpest kapusa.

– Ez a kicsi busz vinni csapat. Lenni szép! – jött a válasz az időközben megérkező koreai tolmácstól, akiről hamar kiderült, hogy nem csak ő, hanem a magyar tudása is meglehetősen foghíjas.

– Busz? Ez már a busz? – mutatott a jármű felé a kapus, és mi tagadás, azt a négykerekű valamit legjobb esetben is csak egy vidámparki szellemvasút zegzugos folyosóin cammogva tudta volna elképzelni az ember.

– De gondolom, jön még belőle három-négy, nem? – mutatott a körülbelül nyolcszemélyesre tervezett csodára Kellner Jenő.

– Lenni egy! Elég! Lenni nagyon szép! – felelte a tolmács, és nem volt mit tenni, egyfajta Guiness-rekordként mind a huszonketten bepréselődtek a kicsi kocsiba.

A szállásig vezető úton további meglepetések érték a srácokat, ugyanis arra senki sem gondolt, hogy a néhány kilométeres távolságot két és fél óra alatt teszik meg. Mindez különösen annak tükrében volt meghökkentő, hogy a nyílegyenes, hatsávos sugárúton csupán a külső sávban közlekedtek járművek. A másik négyet teljesen üresen hagyták.

– Miért nem megyünk már a másik sávba? Tök üres! – elégedetlenkedtek a fiúk.

– Nem lehet! Többi sáv lenni mind Szeretett Nagy Vezéré! Ez a sáv jó! Lenni szép! – jött a szokásos válasz.

– Lenni szép az a jó büdös… – káromkodott volna egy jó nagyot a ferencvárosi Mészöly Pali, de ebben a másodpercben lefékezett a busz, és a sofőr felállt a vezetőülésből, hogy gondolkodás nélkül vigyázzba vágja magát.

– Ez meg mit csinál? – csodálkozott Zoli.

– Odanézz, a szobor felé hajlong – mutatott ki az ablakon Pali.

A szóban forgó szobor olyan monumentális volt, hogy a fiúk nem hittek a szemüknek, ilyet még filmekben sem láttak. Eközben az idegenveztővé avanzsált tolmács nagy műgonddal elővett egy fényképet a belső zsebéből, párás szemmel megtörölgette, alig hallhatóan elmormolt néhány imát, majd egy csókot lehelt rá.

A mellette nyomorgó Zoli együttérzően fordult oda hozzá:

– Ki ez a kedves úr a képen?

A tolmács addig ájtatos arckifejezése elkomorult, és szinte ölni tudott volna a szemeivel. Az újpesti kapus azonban nem értette a dolgot, és egyetlen kérdéssel még egy kannányi olajat öntött a tűzre:

– Tényleg, ki ő? Az Édesapád?

– Vigyázz mit beszélni! A képen lenni a Szeretett Nagy Vezér! Lenni szép – jött a megfejtés, így mindenki megtudhatta, hogy a kép és a szobor is Kim Ir Szen elnököt ábrázolja, aki élet-halál urának számított az országban, és akinek olyan teljhatalma volt, hogy azt a történelem bármelyik diktátora megirigyelte volna.

Az észak-koreai nép istenként tekintett az ország vezetőjére, ám az indokokat csak találgatni lehetett, lévén a magyar csapat olyan szegénységbe csöppent bele, amelyet addig csak hallomásból ismert. A fiúk bármerre néztek, a nyomor és a nélkülözés tekintett vissza rájuk.

1976 – Magyar Ligaválogatott Észak-Kóreában

Nagy nehezen megérkeztek a szállásukra, amely minden várakozásukat alulmúlta. Ha finomak akarunk lenni, akkor fogalmazzunk úgy, hogy egy használaton kívüli gyárépület lett kicsinosítva, és átalakítva hotellé. Bár a hotel kifejezéssel óvatosan bánnék, a szobákban ugyanis mindössze két kőkemény – azaz alvásra csaknem alkalmatlan – ágy, egy parányi szekrény és egy billegő lábú asztal volt található.

No, meg a lényeg!

Minden egyes helyiségben ott lógott bekeretezve a Szeretett Nagy Vezér, Kim Ir Szen óriási portréja.

– Na végre, megérkeztünk. Bár nagyon tré ez a kecó! – elégedetlenkedett Pali, aki Zolival került egy szobába.

– Iszom egy kis vizet! – indult el a mosdó felé a kapus, de ami a fürdőben történt, arra álmában sem gondolt volna.

– A rohadt életbe, fekete víz folyik a csapból! – ugrott hátra ijedtében.

– Nehogy igyál belőle! Fosni fogsz két hétig! – figyelmeztette a szobatársa, és már indultak is reklamálni az étterem konyhájába, mert szomjan halni egyiküknek sem volt kedve. Ott aztán ásványvizet kaptak, de abban sem volt sokkal több köszönet. Valami langyos, édeskés ízű, bűzölgő folyadék lötyögött a palackokban, amelynek szaga leginkább a szennyvíz és a macskahúgy borzasztó elegyét idézte fel mindkettőjükben.

Az első este amúgy is maga volt a rémálom. A beton keménységű  ágyakban nehezen jött álom a szemükre, sőt másnap reggel többen is elviselhetetlen vállfájdalmakra panaszkodtak.

Történt ugyanis, hogy a küldöttség tagjai az indulás előtt kolera elleni védőoltást kaptak, és ennek, illetve a kemény fekhelynek “köszönhetően” sok játékosnak begyulladt a válla. Így járt többek között Lengyel Zoltán, az MTK-VM labdarúgója is, aki az első számű kapusnak számított. A tartalékszerepre készülő, még rutintalannak nevezhető újpesti hálóőr így egycsapásra a kezdőcsapatban találta magát.

Igen ám, de az éjszaka folyamán egyetlen percet sem tudott aludni…

Másnap délelőtt, az első mérkőzésen egy gyenge képességű helyi katonacsapat volt az ellenfelük, akik az első sípszótól kezdve úgy ugrottak neki a vendégeknek, mintha csak az életük múlott volna rajta, hogy milyen eredményt érnek el. Hja, nem is olyan nagy túlzás mindez…

A szünetben 1-0-ás magyar vezetésnél megjelent  az öltözőben a tolmács úr.

– Nem nyerni! Kérem, nem nyerni! – makogta, majd meg is indokolta a kérését: – Hagyni nyerni koreait, mert lenni börtön.

– Te, ezeket lesittelik, ha kikapnak? – fordult Pali a kapus felé, akinek minden porcikája fájt, ugyanis egy dimbes-dombos, szúrós kövekkel borított, kőkemény talajú pályán rendezték meg az összecsapást.

– Ez nevetséges. Nem is tudnak focizni, és elvárják tőlük, hogy megverjenek minket? – csóválta a fejét Zoli, ám ekkor eldöntötték, hogy nem juttatják rácsok mögé a lelkes ellenfelet.

S hogy mi lett a végeredmény? 3-1 a koreaiaknak.

A magyar játékosok lelkiismerete megnyugodhatott, de ami az ebédnél várta őket, az már több volt a sok(k)nál.

– Farkaséhes vagyok! – simogatta meg a hasát Zoli.

– Én is! Remélem, valami finom helyi specialítást kapunk! –  nyalta meg a szája szélét Pali.

Szó se róla, azt kaptak…

– De baró ez a kaja, milyen húsból van? – kérdezte Kellner Jenő, miután beleharapott a főfogásként feltálalt sültbe, ám a tolmács válasza hallatán megakadt a falat a torkán.

– Kutya! Igazi koreai kutya! Lenni finom!

Ez volt az a pillanat, amikor a magyar válogatott tagjai egy emberként az asztal közepére tolták a tányérjukat, és jobb híján elkezdték rágcsálni a kutyahús mellé felszolgált több napos, száraz kenyeret.

Este Tóth Zoli és Mészöly Pali félig-meddig üres gyomorral, de legfőképpen hullafáradtan estek be a szobájukba, hogy megpróbáljanak végre aludni egy kicsit. Kitalálták, hogy a saját ruháikat teszik a lepedő alá, hogy puhábbra varázsolják a kőkemény fekhelyet.

– Látod, így mindjárt más! Végre ki tudjuk pihenni magunkat! – szólt oda barátjához a kapus, miután kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.

– Azt hiszem, engem ma nem kell altatni! – válaszolt félálomban a csatár, ám ahogy becsukta a szemét, egy fényszóró csóváját érezte az arca közelében.

– Mi a szar ez? – pattant fel riadtan.

– A rohadt életbe, valami istenverte tűzijáték! – ült fel Zoli is, akit szinte elvakított az ablakon át beszűrődő látvány.

Ám szó sem volt tűzijátékról. A szomszédos telken építkezés folyt, és úgy tűnt, nagyon igyekeznek odaát, hogy határidőre elkészüljenek, ugyanis nem csupán nappal, hanem éjjel is folyt a munka. A szállás ablakain nem volt redőny, de még függöny sem, így akadálytalanul bejöhetett a reflektor fénye. Ez még nem is lett volna akkor baj, ám éppen a szoba szemközti falán lógott Kim Ir Szen képe, amelyről – mint valami tükörről – visszaverődött az erős fénysugár.

– Te ez úgy világít, hogy esélyem sincs elaludni! – törte meg a csendet Zoli félórányi forgolódás után.

– Ezek itt szívatnak minket! Így nem lehet aludni! – vakarta meg idegesen a fejét Pali.

– Ez a hülye kép tehet róla! – dühöngött a kapus, de a szobatársa abban a minutumban csendre intette.

– Bolond vagy? Nehogy meghallják!

– Ha meghallják, ha nem, én éppen ettől a képtől nem tudok elaludni!

– Akárcsak én!

– Vegyük le, és akkor legalább nem tükröződik a pofánkba a fény.

– Oké, próbáljuk meg! – helyeselt Pali, ám hiába a fiúk minden igyekezete, az a kép úgy oda volt erősítve, hogy talán egy elefántcsorda sem tudta volna megmozdítani.

– Nem megy, a rohadt életbe! – törölte meg a homlokát néhány percnyi próbálkozás után a csatár.

– Van egy másik ötletem! Takarjuk le törölközővel!

– Baró ötlet, a két törölköző pont akkora, hogy egy miliméter sem fog kilátszódni belőle.

Így alakult, hogy az újpesti és ferencvárosi ifjú eltüntették a méretes képet, és  végre ki tudták aludni magukat. Jóllehet ehhez az is kellett, hogy nagyot kockáztassanak, elvége letakarták a Nagy Vezér szentnek és sérthetetlennek tűnő portréját. Bizony, ez főben járő bűnnek számított arrafelé, de ezt ők is sejtették.

Ébredés után természetesen rögvest leszedték a törölközőket, és mentek a dolgukra, mintha mi sem történt volna.

Nem is volt ezzel semmi baj, senki nem tudott a dologról. Egészen a negyedik napig…

– Mi ez a felfordulás a szállás előtt? – kérdezte Keszthelyi mester, miután a délelőtti edzésről visszatérve bekanyarodtak a szállás elé. Még be sem fejezte a mondatot, az egyenruhások nagy lendülettel megindultak feléjük, mire érthetően az egész küldöttségnek lefagyott az arcáról a mosoly.

– Mi történt? – próbálta megtudakolni a nagy hajcihő okát a vezetőedző, de szinte kérdezni sem kellett, a tolmács már sorolta is:

– Lenni nagy botrány! Szeretett Nagy Vezért meggyalázni!

– Hogy mi történt? – bökte oldalba Zoli a szobatársát.

– A Nagy Vezérrel nem stimmel valami – vonta meg egykedvűen a vállát Pali.

– A kurva életbe, most jut eszembe! Leszedted reggel a törölközőket a képről?

– Én? Te jöttél ki utoljára. Még aludtál, mikor én már reggelizni mentem.

– A picsába, úgy felejtettük! – villant át Zoli agyában a felismerés, de más egyebet nem volt ideje mondani.

– Lenni halál, lenni halál! – sipákolt a tolmács, miközben négy rendőr elkapta a két renitenst, és bilincsbe verve magukkal cipelték.

– Melyikük volt az? Ki gyalázta meg a Nagy Vezér képét? – faggatták őket, miután megérkeztek a rendőrségre.

– Én voltam, de nem a nagy mesterrel, vagy hogyhívjákkal volt gondom. Csak belevilágított a szemembe a képe, és nem tudtam elaludni.

A barátságtalan irodában a fiúkon és a tolmácson kívül csupa vérszomjasnak tűnő egyenruhás tartózkodott. Zoli nem érezte nagy bűnnek amit elkövetett, úgy gondolta, hogy ez a magyarázat bőven megteszi majd, és már mehetnek is vissza a szállásukra. Ám a tolmácsnak rossz hírei voltak:

– Lenni halál, lenni halál! – ismételgette papagáj módjára, és miután egyre kegyetlenebb arckifejezéssel tette mindezt, az ifjú kapus egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Ám ekkor telefoncsörgés hallatszott. A helyi rendőrkapitány néhány perc tárgyalás után Zoli kezébe adta a kagylót.

– Tóth elvtárs, idefigyeljen! – szólt bele a hang, amely a magyar belügyminisztérim egyik magas rangú illetékeséé volt.

– Nagy hibát, mondhatni bűncselekményt követett el. Ez egy szocialista sportolótól elfogadhatatlan magatartás. Nézze, közbejártunk az érdekében, de csak úgy úszhatja meg koreai barátaink felelősségrevonását, ha most azonnal hazaszállítjuk! Itthon természetesen azonnal bíróság elé állítjuk! És tegye össze a kezét! Ha egy helyi csinálja ezt, már lógna! – fejezte be mondandóját a pártkatona.

Nem volt mit tenni, Zoli összepakolt és még aznap délben elhagyta a csapatot, a szállását, és búcsút intett Észak-Koreának, noha a történtek és a tapasztaltak után ez utóbbit cseppet sem bánta.

Budapestre érkezve első útja a Belügyminisztériumba vezetett:

– Tóth elvtárs, mit tud felhozni a mentségére?

– Vizes volt a törölközőm, és nem tudtam hová felakasztani – finomított a dolgon Zoli, ám a büntetés hallatán megakadt a torkán a szó.

– Tóth Zoltán bűnös, mivel súlyosan vétett a szocialista erkölcs szabályai ellen, ez okból kifolyólag politikailag megbízhatatlannak nyilvánítjuk. Ezért két, azaz kettő évre bevonjuk az útlevelét, így ezen időtartamra megtiltjuk a külföldre utazását.

– Nem mehetek külföldre? És a nemzetközi tornák? A kupameccsek? – fehéredett el az arca.

– Idehaza játszhat! Örüljön neki, mert ezt sem érdemelné meg! – hangzott a válasz, de Zoli fejben már máshol járt.

Egy sokkal szabadabb világban, ahová az ilyen Szeretett Nagy Vezérek kezei nem érnek el…