Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
Ausztria - Magyarország

Amikor utoljára jártunk világbajnokságon (2. rész)

Miután két bravúros győzelemmel kezdtünk, jöhettek a kissé lesajnált ciprusiak, akik ellen minden csoportriválisunk magától értetődő módon előre beírta a győzelemért járó két pontot.

Igen ám, de a szigetlakók a nyolcvanas évek első felére rengeteget fejlődtek, és nekünk is alaposan meg kellett izzadnunk ellenük. Ám a legfontosabb, a két győzelem, még ha szűkösen is, de összejött, így négy mérkőzés után száz százalékos mérleggel, nyolc ponttal utazhattunk a sógorokhoz.

Mivel mindössze a csoportgyőztes jutott ki a mexikói világbajnokságra, ez a kiváló teljesítmény még közel sem jelentette azt, hogy Mezey György legénysége hátradőlhetett. A két soron következő rangadó valamelyikét meg kellett nyerni ahhoz, hogy a zsebünkben érezhessük a repülőjegyeket. Igen ám, de sem Bécsben, sem idehaza a hollandok ellen nem mehettünk biztosra. Főleg annak tükrében nem, hogy mindkét ellenfelünk még versenyben volt az első, illetve a pótselejtezőt jelentő második helyért.

Így érkeztünk el az első “meccslabdához”, az osztrákok elleni idegenbeli összecsapáshoz.

1985. április 17-ét írtuk, az előző politikai éra utolsó éveit éltük, amely azzal járt, hogy az egyszerű magyar állampolgár nem igazán ugrándozhatott ki csak úgy Nyugatra, mint a rendszerváltozást követő években. Bár csak háromévente egyszer lehetett Hegyeshalom felé elhagyni kis hazánkat, ez a találkozó megmozgatta az egész országot, és akinek volt üres hely az útlevelében, az felkerekedett, hogy a helyszínen, a Hanappi-stadionban szurkolja ki a világraszóló diadalt. Ezen szerencsések közé tartoztam én is. A zsebünkben a belépővel a szüleim egyik barátjával vágtunk neki a nagy kalandnak. A nagy kalandnak, amelyet amíg élek, nem fogok elfelejteni.

AUT-HUN ticket

Kezdődött azzal, hogy amikor a stadionhoz értünk, meglepődve láttuk, hogy több a magyar szurkoló, mint az osztrák, és ez még akkor is igaz volt, ha aztán a lelátókon a helyiek voltak túlerőben. Történt ugyanis, hogy rengeteg honfitársunk jegy nélkül, lesz ami lesz alapon vágott neki a túrának. Aztán megpróbáltak belépőt szerezni maguknak, mert jegyüzér az volt bőven, a saját szememmel láttam, hogy nagyüzemben ment az illegális értékesítés. Hozzánk is odajöttek többen, hogy adjuk el a tikettet, és mi tagadás olyan összegeket ajánlottak fel, hogy nem hittem a fülemnek. Nekünk viszomnt hiába kínálták a 300 schillinges jegy tízszeresét, nem azért utaztunk 250 kilométert, hogy a Mariahilfer Strasse valamelyik presszójában szurkoljuk végig a mérkőzést.

Elképesztő hangulat, telt ház várta a csapatokat, mindkét szurkolótábor eksztázisban várta a kedvenceit. Ám a derék osztrák barátaink ajkára nagyon hamar odafagyott a szó. Alig telt el fél óra, és a tatabányaiak zseniális hetese, Kiprich József két csodálatos találattal elnémította a német dalfüzéreket, és ettől a perctől kezdve csak magyar rigmusokat lehetett hallani. Hát még azután, hogy a második játékrész elején Détári Lajos, a népszerű Döme bohócot csinált a teljes osztrák védelemből, és egy varázslatos lövéssel háromgólosra növelte az előnyünket. Márpedig innen már nem volt visszaút. Csak előre. Méghozzá Mexikóba, az 1986-os világbajnokságra.

A lefújás pillanatában ötezer magyar szurkoló úszott örömmámorban, és akkor valóban mindannyian ugyanazt éreztük.

Hogy miénk a világ.

Akkor még nem tudhattuk mi vár ránk, de mai fejjel már azt kívánnám, hogy bárcsak akkor és ott megállíthattuk volna az idő kerekét, és sose éltük volna át Irapuato poklát.

De ez már egy másik történet…