Miután két bravúros győzelemmel kezdtünk, jöhettek a kissé lesajnált ciprusiak, akik ellen minden csoportriválisunk magától értetődő módon előre beírta a győzelemért járó két pontot.
Igen ám, de a szigetlakók a nyolcvanas évek első felére rengeteget fejlődtek, és nekünk is alaposan meg kellett izzadnunk ellenük. Ám a legfontosabb, a két győzelem, még ha szűkösen is, de összejött, így négy mérkőzés után száz százalékos mérleggel, nyolc ponttal utazhattunk a sógorokhoz.
Mivel mindössze a csoportgyőztes jutott ki a mexikói világbajnokságra, ez a kiváló teljesítmény még közel sem jelentette azt, hogy Mezey György legénysége hátradőlhetett. A két soron következő rangadó valamelyikét meg kellett nyerni ahhoz, hogy a zsebünkben érezhessük a repülőjegyeket. Igen ám, de sem Bécsben, sem idehaza a hollandok ellen nem mehettünk biztosra. Főleg annak tükrében nem, hogy mindkét ellenfelünk még versenyben volt az első, illetve a pótselejtezőt jelentő második helyért.
Így érkeztünk el az első „meccslabdához”, az osztrákok elleni idegenbeli összecsapáshoz.
1985. április 17-ét írtuk, az előző politikai éra utolsó éveit éltük, amely azzal járt, hogy az egyszerű magyar állampolgár nem igazán ugrándozhatott ki csak úgy Nyugatra, mint a rendszerváltozást követő években. Bár csak háromévente egyszer lehetett Hegyeshalom felé elhagyni kis hazánkat, ez a találkozó megmozgatta az egész országot, és akinek volt üres hely az útlevelében, az felkerekedett, hogy a helyszínen, a Hanappi-stadionban szurkolja ki a világraszóló diadalt. Ezen szerencsések közé tartoztam én is. A zsebünkben a belépővel a szüleim egyik barátjával vágtunk neki a nagy kalandnak. A nagy kalandnak, amelyet amíg élek, nem fogok elfelejteni.
Kezdődött azzal, hogy amikor a stadionhoz értünk, meglepődve láttuk, hogy több a magyar szurkoló, mint az osztrák, és ez még akkor is igaz volt, ha aztán a lelátókon a helyiek voltak túlerőben. Történt ugyanis, hogy rengeteg honfitársunk jegy nélkül, lesz ami lesz alapon vágott neki a túrának. Aztán megpróbáltak belépőt szerezni maguknak, mert jegyüzér az volt bőven, a saját szememmel láttam, hogy nagyüzemben ment az illegális értékesítés. Hozzánk is odajöttek többen, hogy adjuk el a tikettet, és mi tagadás olyan összegeket ajánlottak fel, hogy nem hittem a fülemnek. Nekünk viszomnt hiába kínálták a 300 schillinges jegy tízszeresét, nem azért utaztunk 250 kilométert, hogy a Mariahilfer Strasse valamelyik presszójában szurkoljuk végig a mérkőzést.
Elképesztő hangulat, telt ház várta a csapatokat, mindkét szurkolótábor eksztázisban várta a kedvenceit. Ám a derék osztrák barátaink ajkára nagyon hamar odafagyott a szó. Alig telt el fél óra, és a tatabányaiak zseniális hetese, Kiprich József két csodálatos találattal elnémította a német dalfüzéreket, és ettől a perctől kezdve csak magyar rigmusokat lehetett hallani. Hát még azután, hogy a második játékrész elején Détári Lajos, a népszerű Döme bohócot csinált a teljes osztrák védelemből, és egy varázslatos lövéssel háromgólosra növelte az előnyünket. Márpedig innen már nem volt visszaút. Csak előre. Méghozzá Mexikóba, az 1986-os világbajnokságra.
A lefújás pillanatában ötezer magyar szurkoló úszott örömmámorban, és akkor valóban mindannyian ugyanazt éreztük.
Hogy miénk a világ.
Akkor még nem tudhattuk mi vár ránk, de mai fejjel már azt kívánnám, hogy bárcsak akkor és ott megállíthattuk volna az idő kerekét, és sose éltük volna át Irapuato poklát.