Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
FIFA World Cup 2022 - legjobb négy

Antifutball vagy csúcstaktika?

Tegnap este már a negyeddöntők is véget értek a labdarúgó-világbajnokságon, vagyis kialakult a két elődöntő párosítása.

A torna előtt valószínűleg kevesen találták el, hogy melyik négy csapat maradhat az utolsó hétre is Katarban, noha két válogatott (a francia és az argentin) elődöntős szereplése egyértelműen papírformának számít.

No, de a másik két együttes? Horvátország? És különösen Marokkó? Azok, akik “szökőévenként” rúgnak gólt, vajon hogyan kerülnek oda a finálé küszöbére? Miért nem a virtuóz brazilok, a labdabiztos spanyolok, a technikás portugálok, vagy a lendületes németek vannak ott?

Sok elkeseredett szurkoló teszi fel ezeket a kérdéseket a legutóbbi mérkőzéseket látva, és már-már a futball halálát vizionálják.

Pedig nincs igazuk.

A labdarúgás nem csupán támadásból, hanem védekezésből is áll. Ki ebben jobb, ki abban, a szerencsésebbek mindkettőben…

Természetesen érthető, hogy az átlagos szurkoló a sok gólt, a mindent elsöprő támadójátékot részesíti előnyben, ám ahogy mondani szokás, mindenki azzal főz, amije van. Ahol világklasszis csatárok szaladgálnak úton-útfélen, azok könnyebben játszhatnak látványosan, ahol viszont hiánycikk az ilyesmi, ott védekezéssel és megfelelő taktikával próbálják meg felvenni a versenyt a legjobbakkal.

Ahogy az ábra mutatja, egyre nagyobb sikerrel.

A csatárcsillagok nélküli gárdák rendszerint betömörülnek, tökéletes összhangban zárják le a területeket, és ha lehetőségük van rá, villámgyors kontrákkal veszélyeztetnek. Márpedig azok ellen, akik ezt a tökélyre fejlesztették, rendkívül nehéz gólt szerezni, sőt akárcsak komolyabb gólhelyzetet is kialakítani.

És miután ezt a sportágat gólra és nem művészi értékre játsszák, az eredmények elég gyakran őket igazolják.

De minderre nem csupán ezen a vébén derült fény.

Gondoljunk csak vissza a hatvanas évekbeli Internazionaléra, amely akkortájt alaposan szembement a trenddel, és a védekezéssel, a “catenaccióval” ért el szép sikereket, méghozzá két Bajnokcsapatok Európa Kupája-győzelmet. A fiatalabbak pedig biztosan emlékeznek a 2004-ben Európa-bajnokságot nyert görög válogatottra, amely félidőnként ha egyszer látogatott át az ellenfél térfélére, mégis a kontinens legjobbja lett.

De ismerhetjük Mourinho mester csapatait is, amelyekkel hosszú éveken át aratott hangos diadalokat,  és az már a legkevésbé sem érdekelte sem őt, sem az aktuális csapatának szimpatizánsait, hogy a semleges szurkolók rendszerint fanyalogtak a sok 1-0-ás meccs láttán.

Szabálytalanul játszottak? Ugye, nem? Akkor mi a probléma? Kérjenek elnézést? Pusztán csak azért, hogy nem mentek bele egy adok-kapokba egy jobb csatárokkal rendelkező gárdával szemben?

Hiszen ha így tesznek, abban az esetben aligha nyertek volna trófeákat.

Láthattuk, hogyan járt pórul Costa Rica a spanyolok, vagy éppen Irán az angolok ellen…

Velük ellentétben a horvátok és a marokkóiak még itt vannak a világbajnokságon, és még az sem kizárt, hogy éppen egymás ellen játsszák majd a döntőt. Az pedig nem a futball halála, hanem a mérföldköve lesz.

Egy hatalmas pofon azon szakembereknek, akiknek még a kispadjukon is világklasszis csatárok ülnek. Hiszen rá kell döbbenniük, hogy nem lesz más választásuk, meg kell találniuk az ellenszerét ennek az úgynevezett antifutballnak.

Ameddig ez sikerül nekik, idézzük fel a szintén a védekezést előtérbe helyező többszörös magyar bajnok edző, Csank János örökbecsű mondását:

“Aki sok gólt akar látni, az menjen kézilabda-meccsre…”