És akkor kezdetét vette az a kaland, amely az összes jelenlévő vendég számára csodálatos emlék marad.
– Pontosan így van. Ez a három nap felejthetetlen volt – kezdte a visszaemlékezést Borsche Gábor, az UTE baráti kör akkori elnöke, aki helyettesített a newcastle-i úton, majd így folytatta:
– Látogatásunk hétpecsétes titok volt, a helyiek közül mindössze hárman voltak beavatva az ügybe. A repülőtérről megérkeztünk egy elegáns hotelbe, amelynek tágas dísztermében időközben elkezdődött az ünnepség, de ránk csak később várt főszerep. Amíg a helyiek már több órája ünnepelték egykori csapatukat, addig a rendkívül udvarias vendéglátóink egy nagyon finom, kiadós vacsorával leptek meg bennünket. Chris néha betért hozzánk, és két falat között Laci és Anti orra alá dugott néhány tucat fotót az 1969-es mérkőzésről. A két egykori újpesti klasszis fáradtságot nem ismerve szignálta a fényképeket, bár ekkor még nem derült ki a számunkra, hogy mi a szervezők célja a sok dedikált képpel.
Miután elfogyasztottuk a vacsoránkat, este kilenc óra után a díszteremhez vezettek minket. A rövid várakozás alatt be tudtam lesni az ünnepségnek otthont adó helyiségbe. Alig hittem a szememnek! Az óriási, feldíszített szalonban közel ötszáz ember foglalt helyet. A bejárati ajtó környékén mozdulni sem lehetett, de beljebb sem akadt üres hely.
Ekkor Chris a színpadon álló mikrofonhoz lépett, és bejelentette, hogy meglepetésvendégeket hozott, amire örömteli moraj volt a válasz.
Elsőként engem mutatott be, mint az UTE Baráti Kör elnökét. Mikor felléptem a nem túl magas pódiumra, dörgő tapsvihar fogadott, és mintegy öt percig nem akart csillapodni. Szerintem az emberek nem értették, hogy én csak ugyanolyan szurkoló vagyok, mint ők maguk.
Annyira megható volt a fogadtatás, hogy zavaromban szinte teljesen elfelejtettem az előre megírt és betanult szövegemet. Végül, amikor kissé alábbhagyott a taps, annyit tudtam kinyögni, hogy Budapestről, Újpestről érkeztem, és az egykori ellenfél legőszintébb üdvözletét hoztam magammal. Köszönöm Önöknek ezt a szívélyes fogadtatást!
Chris alig tudta lecsillapítani a közönséget, majd elkezdett beszélni arról, hogy kik várakoznak még odakint a beszólításra. Hosszan sorolta a címeket, díjakat, majd beszólította a két legendát, Antit és Lacit.
Leírhatatlan volt, ahogy a Newcastle-szurkolók fogadták őket. Percekig felállva tapsoltak, mi hárman pedig zavartan álltunk a színpadon, és csak vártunk elérzékenyülve. Laci az ováció közepette súgva megjegyezte nekünk, hogy ő ilyet még nem látott, és még az is lehet, hogy anno mi nyertük meg a kupát. Aztán elkérte a mikrofont, és felolvasta a lánya által leírt szöveget. Előre szólt, hogy nem tud angolul, és elnézést kért a flamand kiejtésért. Arról beszélt, hogy micsoda felejthetetlen élmény volt az 1968-1969-es kupaszereplés. Majd hozzátette, hogy a VVK-döntőben a Newcastle céltudatosabban focizott, és a stabil csapatjátékának köszönhetően hódította el a serleget. Ahogy elmondta, ő akkor értette meg, hogy mit jelent az a labdarúgókörökben gyakori mondás, hogy az angol csapatok elleni meccseknek csak akkor van vége, ha az ellenfél játékosai már a buszon ülnek.
Bár tényleg hegyezniük kellett füleiket az angoloknak, de azért mindent pontosan megértettek, sőt egyet is értettek az elhangzottakkal. Többen odajöttek Antit és Lacit üdvözölni azzal a kijelentéssel, hogy ott voltak a döntő mindkét meccsén, és bizony igaz, hogy az Újpest volt a jobb csapat, és nem nagyon bíztak a Mighty Újpest, azaz a Hatalmas Újpest legyőzésében, de a megalkuvást nem ismerő stílusuknak köszönhetően végül felülkerekedtek.
Ezután az egykori hazai játékosokat szólították színpadra, és barátságosan megölelték egymást az egykori ellenfelek. Az egyik angol felhúzta a pantallója szárát és megmutatta Antinak az akkori fájdalmas ütközés mai napig látható nyomát a sípcsontján.
Az este úgy folytatódott, hogy leültettek minket (és természetesen a klasszisaink feleségeit) az egyik asztalhoz, és hoztak pár színes italt. Sokat nem tudtunk inni belőlük, ugyanis az a félszáz ember, aki a teremben volt, hosszú sorokba rendeződve, kezükben a döntő műsorfüzetével vagy egy régi fotóval, mind-mind autogramot szeretett volna kérni tőlünk. Én sem ücsöröghettem tétlenül, mert valami megfejthetetlen okból tőlem is szerettek volna egy-egy aláírást, hiába magyaráztam, hogy én csak egy szurkoló vagyok.
Újságírók is megrohamoztak minket, és az egyik megkérdezte Antit, hogy megismert-e bárkit az ellenfélből? Ő csak annyit mondott, hogy negyvenöt évvel ezelőtt mindegyikük sokkal jobban nézett ki.
Ezután néhány egykori Newcastle-játékos kért szót. Arról beszéltek, hogy mekkora siker volt az a menetelés, és a végén a döntő két meccse a klubjuk számára, hiszen bármilyen hihetetlen, azóta sem nyertek semmit, és hogy micsoda nagyszerű játékosok voltak az akkori Újpestben. A VVK döntője után figyelték az Újpest útját, tudták, hogy 1973-ban BEK-negyeddöntőt, 1974-ben elődöntőt játszottunk, és lélekben velünk voltak a Juventus és a Bayern München ellen is. Sajnálták, hogy nem sikerült az Újpestnek felérnie a csúcsra. Ahogy mondták: pedig nagyon megérdemeltétek volna!
Tizenegy óra elmúlt, amikor fény derült arra, hogy miért kellett oly sok fotót aláírniuk legendáinknak az étteremben. Árverés kezdődött, ahol volt eredeti aláírással ellátott Pelé-mez 1968-ból, angol és skót válogatott trikók világsztárok szignóival, és sok más értékes focis relikvia. Szépen fogytak a portékák. A Pelé-mez ötven fontról indult, és száztízért kelt el, míg a többi emléktárgy húszról indult, és száz font körüli összegért talált új gazdára. Volt egy sok-sok sztár autogramjával díszített Manchester United-mez, amit addig az est rekordjának számító százharmincöt fontért vett meg egy gyűjtő. Ám ekkor előkerült két nagy tábla, melyre a szervezők montázsszerűen felragasztották a két ezüstcipős újpesti csatár aláírt képeit. Egyre másra érkeztek az ajánlatok, míg végül száznegyven fontnál állt meg a licit. Ezek voltak az este legdrágább relikviái.
Még sokáig tartott a beszélgetés, hajnal volt, mire ágyba kerültünk.
Másnap nem siettünk le a reggelihez, mindenki kialudta az előző este fáradalmait. Dél körül Chris bevitt bennünket a városba, és csavarogtunk egyet a belvárosban, majd elvittek minket a Newcastle United edzőközpontjába. Nem a Saint James’s Park közelében van, hanem egy nyugodt, parkos környezetben, ahol egymás mellett található a felnőtt csapat és az utánpótlás bázisa. Egy tökéletesen felszerelt, ultramodern létesítmény kulisszáit ismerhettük meg közelebbről.
Láttunk itt négy füves, tökéletes talajú pályát, amelynek hossza és szélessége a következő ellenfél pályájának méretéhez igazítható, de volt itt fedett füves pálya, a modern tudomány minden kellékével ellátott orvosi szoba, ahol a játékosok teljesítményével kapcsolatos összes dolgot le lehet mérni, ellenőrizni, illetve regeneráló helyiség, étterem, taktikai szoba, sajtóterem, szálloda, konditerem, uszoda, kártyaszoba… Szóval, kicsit irigykedtünk. Anti az egyik kondigépen csinált néhány húzódzkodást, amivel újfent kivívta a helyiek csodálatát.
Harmadnap dél körül elvittek bennünket egy pubba, ahova elhívták a Newcastle United 1969-es csapatát, hogy kicsit beszélgethessünk velük. Megjelent egy magas, ősz hajú, de nagyon jóvágású úriember, akit Vic Cabble-nek hívnak. Ő nem más, mint az 1955-ben FA kupa-győztes newcastle-i csapat egyetlen élő tagja. Odalépett hozzánk, és mindnyájan kaptunk tőle egy, a játékosok által aláírt akkori United-mezt. Én pluszban kaptam arról az 1955-ös FA kupa-döntőről is egy névre szóló dedikált pólót. Elképesztő volt, már-már zavarba ejtő kedvességgel és szeretettel bántak velünk. Azonban mi sem érkeztünk üres kézzel. Még itthon készítettünk ötven darab Újpest–Newcastle United 1969-es VVK-döntős sálat, amelyet a mieink aláírtak. Ezeket a sálakat akasztottuk az angolok nyakába. Simogatták Göröcs aláírását, és azt mondták, hogy ő egy fantasztikus játékos volt, kevés hozzá foghatót láttak azóta, és a mai napig nagyon tisztelik. Húsz sálat aláírattattunk velük, és azokat visszahoztuk a mieinknek.
Mielőtt kimentünk a reptérre, egy dologban megállapodtunk. Az 50. évfordulót Budapesten fogjuk megünnepelni.
Azóta nincs egyetlen olyan nap sem, hogy ne jutna eszembe ez a newcastle-i utazás. Őszintén irigylem ezeket az embereket azért a tiszta, nyíltszívű, tiszteletteljes hozzáállásukért, és azért a mindent elsöprő szenvedélyért, amely a hőn szeretett csapatukhoz és a labdarúgáshoz köti őket. És naná, hogy azóta az Újpest mellett nekem is van egy másik kedvenc csapatom.
– Gábor, ez egy életre szóló élmény! – örültem együtt vele. – És ezt képzeljétek el, a rendezvény másnapján az alábbi levelet találtam az e-mailes postafiókomban:
Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 50.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)„Kedves Ede!
Nem tudok eléggé hálás lenni neked azért, hogy segítettél megszervezni ezt a varázslatos estét. Tudod, az életem legszebb ajándékát kaptam 1969-ben az édesapámtól, amikor elvitt magával a kupadöntőre. Minden nap eszembe jut az az álomszép este. Nekem viszont nem kevesebb, mint negyvenöt évet kellett várnom arra, hogy ugyanazt az örömet lássam az édesapám arcán, mint amilyen az enyémen volt akkor. Olyan örömet, amit talán csak egyszer élhet át az ember.
Köszönöm szépen nektek, újpestieknek!
Baráti öleléssel:
Chris”