2006-ban beültem az egyik kedvenc mozimba, a Művészbe, mert azt hallottam, hogy egy zseniális alkotást vetítenek, az Utolsó skót király címmel. Voltak fenntartásaim, mert nem izgatott a valamikori skót uralkodói ház, ha egyáltalán volt ilyen, de aztán kiderült, hogy ebben a mozgófilmben egészen másról van szó.
A film a közelmúltban játszódik, és egy Ugandába keveredett skót orvos elképesztő történetét mutatja be, aki teljesen véletlenül megmenti a vérszomjas diktátor, Idi Adim életét, és ezen a ponton fenekestől felfordul az élete.
Nos, a futballban is előfordulnak hasonló esetek…
Egy bizonyos félig skót és ír család a múlt század első felében úgy döntött, hogy elhagyja Európát, és sok ezer honfi- és sorstársukhoz hasonlóan az óceánon túl, a dél-amerikai kontinensen próbál szerencsét. Hogy a Mac Allister família mennyire érezte úgy, hogy megtalálta a számítását, azt már bő fél évszázaddal később nehéz megfejteni, de ha odafentről látták, hogy a kicsi Alexis mire vitte a futballpályákon, akkor egészen biztos, hogy mosolyra fakad a szájuk.
Ugyanis Alexis nem csak hogy tehetséges futballista lett, hanem kitartásának és szorgalmának köszönhetően bekerült Argentína utánpótlás válogatottjába, hogy mindössze huszonegy esztendősen már Lionel Messi mellett a felnőttek között is bemutatkozhasson.
Az újonc nem kerülhette el a csapattársak tréfáját, az argentinok között ritkaságszámba menő hajszínét meglátva, a társai azonnal „Vörösnek” nevezték el, holott az ifjú egész életében ettől szenvedett. A barna- és feketehajúak között gyermekkora óta a hajszínével csúfolták. Egészen addig, amíg az egyik csapattársa meg nem tiltotta a többieknek, hogy „Vörösnek” hívják. Ezt a csapattársát Lionel Messinek hívták. Márpedig, ha ő mondja, akkor nincs apelláta…
Főleg, hogy Messit pedig gyermekként a magassága miatt gúnyoltak, így tudta, hogy mi járhat az ifjú Alexis lelkében.
Tegnap pedig ez a fiatalember, miután Messi tizenegyest hibázott, továbbrúgta az argentinokat a csoportból.
