Szomorú tény, de sajnos igaz, hogy a magyar labdarúgás szerelmeseit az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem kényeztették el kis hazánk legjobb futballistái. A nyolcvanas évek közepétől, egészen pontosan az 1986-os mexikói világbajnokság kudarca óta csupán a bizakodás és a reménykedés jutott osztályrészül számunkra. De ez mindössze addig tartott, amíg a játékvezető a sípjába fújva jelt nem adott a kezdésre, hogy legkésőbb másfél óra múlva ránk törjön a felismerés…
Bizony, megint felsültünk.
Apróbb részsikerektől eltekintve így ment ez évről évre, és a szurkolók szép lassan beletörődtek a megváltoztathatatlanba, vagyis hogy aligha lesz csodacsapatunk, akikért érdemes lenne akár a világ végére is elmenni.
Idestova egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy nem láthatta a magyar nemzeti tizenegyet világraszóló nagy diadalt elérni, azaz tétmeccsen egy olyan győzelmet szerezni, amelyre a földkerekség összes szurkolója felkapja a fejét.
Az idősebbek számára egyedül a nosztalgia jelentett menedéket, míg a fiatalabbak legfeljebb szájtátva hallgathatták ahogyan az édesapjuk vagy a nagypapájuk csillogó szemekkel mesél Puskásék, Alberték vagy Benéék sikereiről. És valóban, mai fejjel tündérmesének hangzanak ezek a visszaemlékezések, pedig igaz volt, hogy Öcsi visszahúzta a labdát a Wembleyben az angolok ötösén, hogy utána a kapuba bombázzon, hogy a ’62-es vébén Flóri egymaga kicselezte az angol védelmet, mielőtt megszerezte a győztes gólt, vagy hogy ’66-ban Feri rögvest a kezdés után bolondot csinált a világbajnok brazil válogatott teljes hátsó alakulatából, hogy hanyagul a hálójukba belsőzzön.
Ám aztán hosszú ideig elkerültek bennünket a hangzatos diadalok.
A magyar labdarúgás aranykönyve csak nem akart tovább íródni…
Míg végül eljött 2022. júniusa, és a magyar válogatott pályára léphetett a Nemzetek Ligája legmagasabb osztályában, azon belül is a létező legnehezebb csoportban. A nyitómeccsen mindjárt az Európa-bajnokság ezüstérmese, vagyis az angol válogatott ellen.
És akkor Marco Rossi tanítványai a kezükbe vették azt a bizonyos aranykönyvet és egy új, ám annál fényesebb fejezetet írtak bele. 1962 óta először tétmérkőzésen győzték le a ködös Albion legjobbjait.
A magyar szurkolókkal madarat lehetett volna fogatni, hiszen ekkora bravúrra senki sem számított. Ám az azóta eltelt másfél hétben kiderült, hogy ez a csodálatos győzelem csak az előszó lehet az aranykönyvben. Tegnap este Wolverhamptonban ugyanis olyasvalami történt, amellyel Sallai Roland, Szoboszlai Dominik és társaik ámulatba ejtették a világot. Idegenben, az angol válogatott otthonában is legyőzték Southgate együttesét.
De mi az hogy legyőzték?
Ízekre szedték, porrá zúzták, a földbe tiporták, nemes egyszerűséggel megsemmisítették.
Az egyik szép gólt követte a másik, és mire a szigetországiak észbe kaptak, máris 0-4 állt az eredményjelzőn. Nem csalás, nem ámítás, a lesajnált magyar válogatott olyannyira móresre tanította Angliát hogy azok ott végső kétségbeesésükben talán még a híres fohászt is átírják.
A magyarok góljaitól ments meg uram minket!
Hát, nem gyönyörűen hangzana a szájukból?