2016. december 20-a átlagos napnak indult, mindenki a közelgő karácsonyi ünnepekre készülődött. Aki tehette, megvette az ajándékokat, és türelmetlenül számolta vissza a órákat, hogy újra szerettei körében tölthessen néhány napot.
Ám voltak olyanok, akik számára a meghitt családi karácsony este álom maradt csupán…
Karácsony közeledtével kissé felpezsdült az élet Budakeszin, a Magyar Honvédség Egészségügyi központjának első emeletén található kórtermében, ahol az életmentő műtétek után két egykori újpesti bajnok, Törőcsik András és Schumann Péter lábadoztak.
Szerencsére az egykori csapattársak, a régi barátok, akikkel együtt megannyi nagy csatát vívtak a zöld gyepen, nem feledkeztek meg a két szomorú sorsú újpesti klasszisról, és szinte egymásnak adták a kilincset, hogy néhány süteménnyel, gyümölccsel, vagy csupán pár jó szóval tartsák bennük a lelket.
Törő az agyműtétje, Sumi a második amputációja után volt nem sokkal, így érthetően nagy örömmel fogadták, hogy az ünnepek előtt oly sokan látogatták meg őket. A lila-fehérek két legendáját azonban nem csupán újpesti játszótársak, hanem egykori ellenfeleik is felkeresték, hiszen a válogatottakban vagy egy-egy meccs utáni ankéton, ne adj isten kimaradáson szoros barátságok szövődtek, függetlenül attól, hogy lilában, zöldben, pirosban, netán kékben harcoltak a bajnoki pontokért.
Ezen a karácsony előtti, borús kedd délutánon a Budapesti Honvéd egykori válogatott labdarúgója, Lukács Sándor érkezett hozzájuk, hogy egy jó hangulatú beszélgetés keretein belül idézzék fel a régmúlt szép emlékeit, azaz a felejthetetlen mérkőzések és az azokat követő bulik semmivel össze nem téveszthető hangulatát.
– Sumi, Kese! Az anyátok úristenit, de jó látni benneteket! – nyitott be a kórterembe Kese nővérének, Évának társaságában a kispestiek egykor volt szőke üdvöskéje.
– Luki, eltévedtél? Nem veszünk semmit! – viccelődött Peti, amint meglátta cimboráját a nagy pakkokkal.
– Olyan kaját hoztam nektek, hogy mind a tíz ujjatokat megnyaljátok utána! Még banán is van benne! – nyitotta ki az élelmiszeres táskát Sanyi.
Törőnek, aki mindezidáig méla egykedvűséggel ücsörgött az ágya szélén, azon nyomban felcsillant a szeme, mégiscsak a kedvenc déligyümölcséről volt szó:
– Jöhet! – intett barátjának, majd mint aki napok óta nem evett, egyetlen mozdulattal megpucolta az egyik banánt, és néhány jóízű harapással eltüntette azt.
– Lukikám, aztán pacalt hoztál-e? Azt nagyon komálom, tudod! – érdeklődött nagyokat nyelve Sumi.
– Még szép, hogy hoztam! Emlékszem, mindig azt burkoltál a Kisbojtárban!
– Na akkor ide vele, mert kopognak a szemeim! – tréfálkozott az egykori újpesti védő, és hogy hitelt adjon a szavainak, jobb kézzel nagyokat koppintott az éjjeliszekrénye oldalán, majd viccesen hozzátette:
– És ha éhes vagyok, disznókat álmodom, vagy hogy is van az a mondás – mire mindhárman olyan hangosan felnevettek, hogy az éppen arra sétáló nővér egy pillanatra azt hitte, hogy a Rádiókabaré soron következő adásának éppen a budakeszi szanatórium ad otthont.
– Emlékszel, mennyi kalandban volt részünk? Na, ne ácsorogj már ott, gyere dobd le magad ide az ágyam elejére! Nem kell izgulnod, nem ülsz rá a virgácsomra – kínálta hellyel az évek óta nem látott vendéget Peti.
Lukács körülnézett, levetette az évszakhoz képest kifejezetten vékony kabátját, és felakasztotta az ágy végébe, majd ugyanazzal a lendülettel lehuppant Schumann fekhelyének szélére.
– Igen, Sumi! Sok kalandunk volt! Régi szép idők…
– Mesélj Luki, mi van veled? Kicsit fáradtnak tűnsz, öreg harcos – kíváncsiskodott Peti, ám barátja nem reagált a kérdésre, csupán összegörnyedve, némán, mozdulatlanul ült tovább, mint aki meg sem hallotta a kérdést. Szemei üveges tekintettel a semmibe révedtek, végtagjaiban elernyedtek az izmok, és pirospozsgás arca egyetlen másodperc alatt falfehérré változott…
– Mi van veled, csak nem rosszul vagy? – próbálta kezeivel közelebb húzni magát cimborájához Sumi, ám ahogy lendületet vett, a kispesti játszótárs magatehetetlenül, arccal előre a padlóra zuhant.
A vészjóslóan tompa puffanásra az addig a szoba másik sarkában békésen falatozó Törőcsik is felkapta a fejét, és óvatos léptekkel elindult a földön öntudatlan állapotban fekvő vendég felé. Eközben Schumann önmagát sem kímélve oldalra dőlt az ágyán, és óriási fájdalmai ellenére belekapaszkodott a vasrácsba, majd csupán a kezeire hagyatkozva, mint egy alpinista megpróbált leereszkedni, hogy segítséget nyújtson.
A riadalomra a szobába érkezett az ügyeletes doktor, aki azonnal odarohant az aléltan fekvő látogatóhoz, megnézte a pulzusát, és miután semmi életjelet nem tapasztalt, azon nyomban riasztotta a kollégáit. Eközben szívmasszázst alkalmazva megkezdte az újraélesztést is, már-már gigászi küzdelmet folytatva Sanyi életéért.
A két volt játszótárs, Sumi és Törő elhűlten nézték a szívszorító jelenetet, és más választásuk nem lévén, csupán imádkozni tudtak, hogy barátjuk szíve ne mondja fel a szolgálatot.
– Ugye, nem fog meghalni? – kérdezte aggódva Peti az időközben villámgyorsan megérkező orvosokat, ám senki nem válaszolt, most egészen máshová kellett koncentrálniuk. Egy ember élete volt a tét…
– Luki, kelj már fel! – bicegett közelebb az életmentő csapathoz Törő, de a földön fekvő barát továbbra sem adott semmilyen életjelet. A doktorok küzdöttek, de úgy tűnt a lehetetlennel próbálkoznak. A kicsi kórteremben megállt a levegő, a feszült várakozással teli percek óráknak tűntek, de csak nem akart elérkezni a megváltást jelentő szívdobbanás.
A négy doktor nem adta fel, minden energiájukat és tudásukat bevetették, pedig immár lassan fél órája próbálták visszahozni az életbe a szerencsétlenül járt futballistát. A két barát lélegzetvisszafojtva figyelte Lukács Sanyi hősies küzdelmét, a legnagyobb párharcot, amelyet eddigi élete során vívott. Ám ezúttal nem egy ördöngösen cselező szélső, hanem egy sokkal kegyetlenebb démon volt az ellenfél.
Maga a halál.
– Nem igaz, Luki, nem halhatsz meg! – mondta szinte könyörögve Sumi, ám egyszercsak – mintha egy vezényszóra történt volna minden – megálltak az addig emberfelettit nyújtó kezek, és mindegyik életmentő orvos lehorgasztotta a fejét.
– Na mi van? Kelj fel, Luki! – szólt rekedten Törő, mint aki még egy utolsó utáni esélyben bízik, ám a doktorok búskomor arccal felálltak, és a két súlyos beteg barát felé fordultak:
– Elveszítettük őt – szólt a legidősebb orvos, miközben az arcáról a verejték és a könny elegye csillogva hullott alá.
– Meghalt? – kérdezte Törő, de válasz helyett csupán egy bólintás érkezett.
Alig néhány perc telt el és a kórházi alkalmazottak kivitték a kórteremből Lukács Sanyi holttestét.
