“Kicsi, hallgass rám, és két éven belül válogatottat csinálok belőled!”
1978. szeptember 9.
Mi voltunk a bajnoki címvédők, de elég gyengén kezdtük a szezont.
A rajton csupán egy sovány 0-0-ra futotta a kerületi rivális Vasas Izzó ellen, ráadásul Palotai felmutatta nekem pályafutásom egyetlen piros lapját, ezzel automatikusan kétmeccses eltiltást kaptam. A srácok igazi középhátvéd nélkül maradtak. Sajnos a két mérkőzés alatt kaptunk is hat gólt, így Várhidi Pali bácsi alig várta, hogy visszatérjek.
Igen ám, de nem akármilyen rangadó várt ekkor ránk, ugyanis a kifejezetten veszélyes Diósgyőrhöz látogattunk. Ráadásul a mester olyannyira elégedetlen volt a többi középső védő teljesítményével, hogy mellém, a beállós posztra egy 18 éves, szőke srácot készült betenni a kezdőcsapatba.
A fiatalember, akinek még legénytoll sem pelyhedzett az állán, pár héttel korábban érkezett Salgótarjánból, és bár nem volt ügyetlen, rengeteg helyezkedési hibát követett el.
Miután kiderült, hogy egymás mellett játszunk majd hétvégén, az edzéseken, az egymás elleni játékban rengeteget gyakoroltunk.
Én ekkor már nyolcszoros bajnok voltam, túl 400 tétmeccsen az Újpest színeiben, így nem túlzás, ha azt mondom, mindent láttam már, amit egy futballista láthat, ám ez az egy hét mégis kőkemény menet volt.
A világklasszis csatárok, Fazekas, Törőcsik, Fekete elleni játékban nem is tudtam magamra és az ellenfélre figyelni, hanem arra a szőke kisgyerekre koncentráltam, aki szemmel láthatóan nem nagyon találta a helyét. A labdát pedig még annyira sem…
Hát, mit ne mondjak, rengetegszer ráüvöltöttem…
– Lépj ki rá, előzd meg, indulj keresztezni, kifelé a szöglet után, támadd le, csúsztasd ki, stb.
Szegény, egy-egy edzés után úgy érezhette magát, mintha egy katonai kiképzőtáborban lenne. Persze, rendesen megcsinálta, amiket mondtam neki, de láttam a szemén, hogy rendkívül meg van szeppenve.
“Úristen, hová kerültem” – gondolhatta, de ennek ellenére egy árva szó nélkül tűrte, hogy kiabálva irányítsam. Talán tudta, hogy jót akarok…
Egy idő után már kezdtem azt hinni, hogy ennek a srácnak nincs is hangja, amikor aztán a diósgyőri stadionban kiléptünk húszezer fanatikus néző elé, váratlanul megszólalt:
– Ede, irányíts, ahogy szoktál!
– Még szép, Kicsi! – válaszoltam, de már útjára is indult a labda, és nekünk estek a hazaiak.
Mi viszont Kardos Józsival úgy védekeztünk, ahogyan talán anno Dobó Istvánék az egri várban.
Én végigordítottam a meccset, Kard pedig mindenhol ott volt, és szerelt, ütközött, labdát szerzett. Bár elment a hangom a derbi végére, isten bizony megérte.
Aztán az öltözőbe menet Kard mellém ért, és csak ennyit mondott:
– Köszi, Ede!
Levettem a csuromvizes mezemet, majd így feleltem:
– Nincs mit köszönni, Kicsi! Én is 18 éves voltam, amikor Baróti Lajos bácsi betett a csapatba, és hidd el, ugyanezt átéltem én is. Csak nekem egy bizonyos Göröcs Titi üvöltötte le a fejemet hétről hétre.
Titi akkor ezt mondta:
– Kicsi, hallgass rám, és két éven belül válogatottat csinálok belőled.
– Hát, Kard! Most én is ezt mondom neked!
Megismétlem, hogy ne felejtsd el!
Kicsi, hallgass rám, és két éven belül válogatottat csinálok belőled!
Ez volt Kardos Józsi első NB I-es mérkőzése. Később állandó csapattag lett, és én mindannyiszor ott voltam mellette. Hamarosan a csapat egyik legjobbja lett, és megnyertük a bajnokságot.
Két év múlva pedig, 1980 őszén, egy Ausztria elleni válogatott meccsen Mészöly Kálmán kihirdette a kezdőcsapatot, amelyben úgy hívták a nemzeti tizenegy beállósát, hogy Kardos József.
Aztán a Mezey-féle szupercsapatban is alapember volt, sőt, még az Év Labdarúgója címet is elnyerte…
Mi pedig a későbbiek folyamán ahányszor csak találkoztunk mindig megölelt, és a fülembe súgta:
– Köszi Ede, válogatott futballistát csináltál belőlem.
– Nincs mit, ezt csak magadnak köszönheted! Büszke vagyok rád! Kicsi…