A mai napon, azaz 2022. október 15-én ünnepli 75. születésnapját Fazekas László, az Újpesti Dózsa kilencszeres bajnoka.
Az egykori kiváló csatár 1968-ban olimpiai bajnokságot, míg 1980-ban európai ezüstcipőt nyert, ezenkívül háromszor volt gólkirály és a Magyar Kupát is háromszor emelhette a magasba.
Ráadásul abban a korszakban, amikor a magyar labdarúgást még magasan jegyezték Európában – bár klasszisok sora játszott a posztján – nem kevesebb, mint 92-szer szerepelt a válogatottban.
A karrierje egésze alatt profiként viselkedő, és civilben példamutatóan szerény jobbszélső egészségi állapotáról az elmúlt napokban aggasztó hírek érkeztek, így a mielőbbi gyógyulását kívánva egy vidám jelenetet idézek fel a pályafutásából:
Illovszky Rudolf 1968-ban lemondott a szövetségi kapitányi posztról, az MLSZ vezetői pedig azt a Sós Károlyt kérték fel utódjául, aki hosszú évek óta az NDK-ban dolgozott, sőt még olimpiai bronzérmet is nyert a keletnémetekkel. Károly bácsi kiváló edző volt, de hét évig nem Magyarországon élt, így egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy egyáltalán nem ismerte a játékosokat. Páncsicsot Táncsicsnak, Solymosit Somlainak hívta. A legmókásabb sztori 1969-ben, egy válogatott-összetartás első napján esett meg vele.
A kerettagoknak reggel kilenc órára kellett odaérniük a pesti Béke szállóba. A kapitány, akkurátus ember lévén a hotel bejáratánál várta a játékosokat. Öt perccel kilenc előtt már csak ketten hiányoztak. Az Újpest zseniális csatára, Fazekas László és a Csepel kiváló kapusa, Fatér Károly.
Fazék egy-két perccel a megbeszélt időpont előtt, pontosan érkezett. Az édesapja hozta el kocsival, majd miután kirakta a fiát, visszaindult, hogy jó szokásához híven munka előtt megvegye a kedvenc újságjait.
Ahogy Kapa, alias Fazekas Laci belépett, Károly bá egyből megállította, hogy kérdőre vonja:
– Jó napot, Kapácska! – mert így hívta.
– Tiszteletem, Mester!
– És a fater hol van?
– A fater? Már elment.
– Elment? Hogyhogy elment?
– Mester! Hát mit kellett volna csinálnia? Csak elhozott, és elment.
– Kapácska, de mégis hová ment?
– Csak annyit mondott, hogy siet, mert azzal a bolond vénemberrel fog találkozni. De nem tudom, kire gondolt.
– Bolond vénember? Na, fater, csak találkozzunk, lesz nemulass!
Ebben a pillanatban Fazék háta mögött megjelent az ajtóban Fatér Károly. Az egyre ingerültebb szövetségi kapitány fenyegetően mutatott felé:
– Itt van, ni! Ki az a bolond vénember magának?
Fazék hátrafordult, meglátta a mit sem sejtő kapust, majd jóízű nevetésben tört ki:
– Mester, ezt kicsit összekeverte, ő nem a fater, hanem a Fatér!
– Akkor most ki hozott el téged végülis, Kapácska?
– A fater, vagyis az apám, és gondolom, ment a Népsportért az öreg újságoshoz.
– Na jól van, akkor menjenek át villámgyorsan a nagyterembe, a Sinkovits már várja magukat!
Fazék és Fatér összenéztek:
– Sinkovits? Te, Kapa, színházi előadás lesz?
– Az, Karcsikám! A Tévedések vígjátéka. És már nyakig benne vagyunk! – nevetett Fazék, majd nagy örömmel üdvözölte a válogatott gyúróját, aki nem volt más, mint az aranykezű masszőr, Vinkovics…
