Napra pontosan tizennégy esztendővel ezelőtt, 2008. július 15-én egy egész országot sokkolt a tragikus hír: Kolonics György, kétszeres olimpiai és tizenötszörös világbajnok magyar kenus, fiatalon, mindössze harminchat évesen itthagyott bennünket.
Az ereje teljében lévő világklasszis kenus halálhíre mindenkit megdöbbentett, lévén Koló mind sportolóként, mind magánemberként sokak példaképe volt.
Mondhatni, igazi sikersztori volt a pályafutása: előbb 1996-ban Atlantában Horváth Csaba párjaként, majd négy évvel később Sydney-ben egyéniben állhatott fel az olimpiai dobogó legfelső fokára, miközben Atlantából volt még egy bronza, hogy aztán 2004-ben, Athénban új páros társával, Kozmann Györggyel is harmadik legyen.
Harminckét éves volt ekkor, mindent megnyert már, amit megnyerhetett, ennek ellenére esze ágában sem volt visszavonulni. Noha tudta, hogy egyre nehezebb lesz tartani a lépést a fiatalokkal, minden egyes nap lement a csepeli kajak-kenu telepre, ahol már nagyon várta az edzője.
Ludasi Róbert huszonkét éve, gyerekkorától edzette Kolót, akiről számtalanszor elmondta, hogy legszívesebben minden kollégájának ilyen tanítványt kívánna.
Ám ilyen sportember jó, ha évtizedenként egy születik.
Mert Koló rendkivül szorgalmas, céltudatos fiatalember volt, igazi profi versenyző, aki akkor volt a legboldogabb, ha beülhetett a kenujába, és nekivághatott a Dunának. A kenujába, amely számára nem csupán egy tárgy volt, hanem egy igaz barát, akiben még sosem csalódott.
Ott, a nagy folyó közepén, ebben a parányi kenuban érezte magát otthon. Minden alkalommal amikor elindult a partról, jóleső érzéssel nézett körül, megcsodálta a tájat, majd nagy levegőt vett, összeszorította a fogait, és sűrű csapásokkal elindult a végtelenbe.
Aznap is ugyanígy történt minden…
2008. július 15-én…
Csupán néhány hét volt hátra a pekingi olimpiáig, ahol még egyszer utoljára meg akarta mutatni, hogy mekkora bajnok is ő. Nagy álma volt, hogy újabb érmet szerezzen az ötkarikás játékokon, hogy ezzel egy kis boldogságot csempésszen a magyar szurkolók szívébe. Ez a cél lebegett a szeme előtt, ezért edzett olykor a fájdalmakat is legyőzve, emberfeletti módon.
Ezen a napsütötte, madárcsiripeléstől hangos, fülledt reggelen is ezzel a tudattal indult el a partról. Alig várta, hogy megtegye a szokásos napi adagját. Ahogy vízre szállt, pillanatok alatt felgyorsult, mintha csak ők ketten lettek volna a Dunán. Mintha csak eggyé váltak volna a kenujával…
Szélsebesen haladtak, a partról úgy tűnt, hogy szinte repülnek, miközben apró hullámokat fontak maguk mögé…
Aztán hirtelen elsötétült, és elhallgatott minden.
Nem sütött tovább a nap fölöttük, nem hullámzott tovább a Duna alattuk, és a madarak sem csiripeltek tovább.
Ehelyett síri csend lett. Baljóslatú, síri csend.
Miközben a nagy bajnok a kedvenc kenujában ülve, sűrű csapásokkal elindult a végtelenbe…