(3. rész)
Tóth Zolinak az egyik este olyan elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy azonnal bevitette magát a Sportkórházba, ahol az ügyeletes főorvos tüzetesen megvizsgálta, és sürgős műtétet javasolt.
– Zoltán, ennek a fele sem tréfa. Mégis, ki engedte játszani ilyen sérüléssel?
– Nagy a baj, doktor úr?
– Eléggé, de egy kis vágással helyrehozzuk. Bemeszesedett a combcsontja, ezt a csomót kell eltávolítanunk. Két nap múlva meg is műtjük. Szerdán kora reggel jöjjön vissza!
Így is történt, a fájdalmaktól szenvedő kapust előkészítették az operációhoz. Megkapta az érzéstelenítőt, majd betolták az altatáshoz. Ekkor azonban váratlanul megszólalt a kórház igazgatójának telefonja.
– Azonnal állítsák le Tóth Zoltán műtétjét! – szólt bele a kagylóba egy magas rangú belügyi politikus.
– De hiszen már a műtőasztalon fekszik! Elaltattuk! – jött a válasz.
– Nem érdekel, hogy mit csináltak! Ez a legfelsőbb szintről érkező parancs. Szóljon azonnal a főorvosnak!
– Mégis mi történt?
– Ne kérdezősködjön! Csinálja, amit mondtam!
– Ide figyeljen uram, a szakember én vagyok, és Zoltánt sürgősen meg kell operálni. Veszélyben van a pályafutása, sőt, akár a lábát is elveszítheti!
– Mit képzel, kivel beszél maga? Tóth Zoltán egy határőr, így őt csak katonai kórházban lehet megoperálni. Megértette? Szóval leállítja végre a műtétet, vagy inkább elbúcsúzik az állásától? – fenyegetőzött a magas rangú tiszt, amellyel aztán elérte a célját.
A fiatal kapust felébresztették kómás állapotából, aki először azt hitte, hogy csak álmodja ezt az egészet. De nem, ez maga volt a véres valóság. Feltápászkodott az ágyából és azonnal lázas telefonálásba kezdett. Elsőként Gyurit, a bátyját hívta, aki minden követ megmozgatott, hogy visszavonják ezt az embertelen intézkedést. Teltek-múltak az órák, Zoli továbbra is kábán feküdt, és várta sorsának jobbra fordulását. Egészen késő estig, amikor maga a belügyminiszter adott engedélyt a beavatkozás elvégzésére. A kimerült, egész nap operációk sorát elvégző főorvost visszahívták, aki végül nekiállt a csöppet sem veszélytelen műtétnek. A kis vágásból azonban harminc centiméteres lett. Miután az orvos felnyitotta a sérült testrészt, akkor derült fény arra, hogy Zoli lába rettenetes állapotban van, így a teljes combcsontját meg kellett tisztítani.
– Jó reggelt, Zoltán! A beavatkozás sikeres volt, de most nagyon kérem, hetekig, vagyis inkább hónapokig pihentesse a lábát, különben lőttek a futballkarrierjének – nyitott be a kórtermébe másnap a főorvos.
– Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok önnek.
– Még éppen időben voltunk. Néhány nap, és sokkal nagyobb lett volna a baj – mondta távozóban a doktor, és ekkor Zoli megfogadta, ha törik, ha szakad, ezúttal kipiheni a sérülését.
A mondás viszont úgy szól, hogy ember tervez, isten végez.
Nos, a Határőrség vezetői istennek képzelték magukat, és az otthonában lábadozó kapusért járőröket küldtek, hogy katonaszökevényként letartóztassák, és azonnal bevigyék a laktanyába. Még leírni is elképesztő, de alig egy héttel a súlyos operációja után, Zoli ismét Adyligeten találta magát, és bármilyen döbbenetesen és embertelenül is hangzik, a friss sebével a combján egész nap menetelést kellett gyakorolnia.
Hogy kinek állt érdekében mindez, afelől csak találgatni lehet, de egy biztos, 1978 tavaszán a legfelsőbb körökből valaki alantas módon elintézte, hogy Tóth Zoltán világbajnoki álmai véletlenül se váljanak valóra.
Ekkorra vált végérvényessé, hogy ilyen körülmények között a vébé-szereplés illúzió marad csupán. Nem volt mit tenni, hazánk legjobb kapusa 1978. június másodikán, az Argentína–Magyarország összecsapás napján sántikálva, óvatos tempóban megkezdte a könnyített edzéseket a Megyeri úton, majd késő este leült a televízió elé, és fájó szívvel meghallgatta, ahogy Buenos Airesben felcsendül a magyar himnusz.