Az 1983-as Magyar Kupa döntőjébe két patinás pesti csapat, az Újpesti Dózsa és a Budapesti Honvéd jutott be.
A kellemes tavaszi futballidőben megrendezett találkozóra a következő kezdő tizeneggyel vonultak ki a felek a Népstadion gyepére:
Újpesti Dózsa: Szendrei József – Szűcs János, Sarlós András, Tóth József, Árky Lajos – Kisznyér Sándor, Horváth Károly, Szebegyinszky András – Szabó András, Kiss Sándor, Törőcsik András.
Budapesti Honvéd: Andrusch József – Paróczai Sándor, Nagy Antal, Garaba Imre, Varga József – Gyimesi László, Kerepeczky György, Détári Lajos – Gere László, Dajka László, Esterházy Márton.
Noha kifejezetten kevés néző volt lelátókon, akik kilátogattak, nem csalódtak a mérkőzés színvonalában, különösen ha Törőcsik András varázslatai miatt vették meg a belépőjüket az összecsapásra.
Ráadásul erre a bizonyos varázslatra nem is kellett sokáig várni. Mindössze az ötödik percet mutató lámpácska villant fel az eredményjelzőn, amikor veszélyes helyről végezhetett el szabadrúgást az Újpest.
A lila-fehérek között volt egy elsőrangú szabadrúgáslövő, a Kecskemétről igazolt Kisznyér Sándor, aki számtalan bombagóllal örvendeztette meg az újpesti drukkereket. Ezúttal is ő fogta a kezébe a játékszert, majd nagy műgonddal lehelyezte, hogy aztán nekifutásból célba vegye a kaput. Gondolhatta mindenki…
Legalábbis a piros-fehérek kapusa, Andrusch József biztosan ezt hitte. Noha Törő is ott ácsorgott a letett labda mögött, de attól mindössze tíz centire állt, ezért úgy tűnt, hogy neki legfeljebb csak annyi lesz a feladata, hogy legurítsa azt Kisznyérnek. Nos, nem így történt…
Törő a bírói sípszó felhangzásának pillanatában álló helyzetből, nekifutás nélkül eltekerte a sorfal fölött a labdát, amely a meglepett, és éppen ezért későn vetődő Andrusch mellett a kispesti kapu jobb sarkában kötött ki. 1-0 az Újpesti Dózsa javára.
A kispesti alakulat megpróbált nagyobb sebességbe kapcsolni, de kereken fél óra múlva újra a hálójukban táncolt a labda. Ekkor történt ugyanis, hogy Törő jó szokásához híven megbolondította az ellenfél teljes védelmét, majd a kiugró Kisznyérhez játszott. A nagy kedvvel játszó középpályás egyedül tört volna kapura, ám egy becsúszó láb összekoccintotta a bokáját. Palotai határozottan a tizenegyespontra mutatott. Törő önzetlen csapattárs lévén visszaadta a gólszerzési lehetőséget Sanyinak, és hagyta, hogy a sértett végezze el a büntetőt, aki magabiztosan gólra is váltotta a lehetőséget. 2-0.
Nemsokára azonban véget ért Törő számára a meccs, sérülés miatt le kellett cserélni őt, így a pályán kívülről figyelhette, ahogy a társai megnyerik a kupát.
Az öltözőben ünnepelve, az elfogyasztott néhány korty pezsgő után úgy tervezték, hogy elindulnak, és belevetik magukat a pesti éjszaka csábító világába.
Mindezt azonban kimondani sokkal könnyebb volt, mint megcsinálni, lévén hogy amíg András az öltözőfolyosótól eljutott a kijáratig, több tucatnyi újságíró, sportvezető és bennfentesnek számító szurkoló állította meg. Mindegyikük csak egy-egy jó szóval, gratulációval és vállveregetéssel szerette volna a tudtára adni, hogy lenyűgözték a látottak.
Lassan fél óra telt el azóta, hogy Kese kilépett az öltöző ajtaján, de miután körülbelül a negyvennyolcadik ismeretlen rajongó csapódott mellé, és a kijárat még mindig látóhatáron kívül esett, lehajtotta a fejét, majd mindenkit faképnél hagyva meg sem állt addig, amíg a szabad levegőre nem ért. Úgy festett, hogy kikeveredett az embertömegből, és végre nyugton hagyják, de ekkor kopogtatást érzett a derekán, a farmerkabátja alsó részén.
Törőnél elszakadt a cérna, és miközben egy cifra káromkodást készült elejteni, hátrafordult, hogy leteremtse az illetőt:
– Hagyjatok már békén a pics…! – kezdett bele, ám legnagyobb meglepetésére senkit sem látott maga mögött.
Kikerekedett szemekkel szép lassan lejjebb fordította a tekintetét. Egy hosszú szőke hajú, lila sálas fiatalember ült vele szemben. Ült, mert más lehetősége nem volt. A srácnak ugyanis nem voltak lábai, ezért egy kerekesszékben várt a csatárra.
– Szia Törő! – szólalt meg a fiú elérzékenyülve. – Ne haragudj, hogy feltartalak. Attilának hívnak, és egyedül csak miattad utaztam kétszázötven kilométert. Évek óta te vagy a kedvenc játékosom, és egyszer az életben látni akartalak. Csak egyszer megszorítani a kezedet.
Törő megszólalni sem tudott, egész egyszerűen nem hitte el, amit látott és hallott. Ott ült előtte egy tisztelettudó, intelligens fiatalember, aki talán még húszéves sem volt, ám a sors olyan kegyetlenül bánt vele, hogy egy tolókocsiban volt kénytelen élni az életét. Törő nyelt egy nagyot, és lányos zavarában olyasvalamit kérdezett, amit legszívesebben azonnal visszaszívott volna:
– Mi történt a lábaiddal?
– Autóbaleset. Négy évvel ezelőtt karamboloztunk. Az édesapám ott halt meg mellettem. Én túléltem, de amputálni kellett a lábaimat. Pedig nagyon imádtam focizni! Az edzéseken és a meccseken mindig kilences mezben játszottam. Akkor úgy éreztem, hogy én vagyok Törőcsik Andris.
Kesének kalapálni kezdett a szíve, és egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Egy szempillantás alatt felidéződtek benne a drámai percek a saját balesetéről. Eszébe jutott a sok szenvedés, a megannyi gyötrelmes éjszaka a rideg kórházi ágyon. Legbelül szinte elszégyellte magát, hogy ő ilyen olcsón megúszta.
– Nem akarok zavarni, csak még egy autogramot szeretnék! – törte meg a csendet a vékonydongájú fiú, majd elővett a zsebéből egy fényképet, amelyről a kedvence mosolygott vissza.
– Persze, persze – bólintott Törő.
– Van tollad?
– Igen – válaszolta Attila, de hiába keresgélt, sehol sem találta az íróeszközt.
– Nem tudom hová lett! – mondta kétségbeesetten, miközben az összes zsebét átvizsgálta.
– Ne izgulj, mindjárt szerzek egyet! – mondta Kese, és már sarkon is fordult, és eltűnt az öltözőfolyosó mélyén.
A kerekesszékes fiatalember kissé haragudott magára, hogy elveszítette a tollát, és így még inkább feltartja a kedvencét, ám a szíve mélyén soha nem tapasztalt boldogságot érzett. Hosszú évek óta erre a pillanatra várt. Szóba állt vele kamaszkorának legnagyobb bálványa.
Teltek-múltak a percek, ám Andrást mintha a föld nyelte volna el. A fiú bízott benne, hogy mihamarabb visszatér, mert már nem sok ideje maradt a vonat indulásáig. Közel negyedórányi várakozás után, amikor reménykedve belesett az öltözőfolyosóra, már egy árva lelket sem látott a közelben.
– Kire vár, fiatalember? – kérdezte egy öblös hang a háta mögül.
– A kedvencemre, Törőcsik Andrásra!
– Arra várhatsz, már felszállt a csapatbuszra – jött a lesújtó válasz a pályamunkástól, miközben a főbejárat irányába mutatott.
– Azt ígérte, hogy mindjárt jön – nézett szomorúan a távolodó busz után a fiú.
– Látod, már elmentek – tárta szét a kezét a pályamunkás.
– De hiszen megígérte nekem az autogramot – mutatta könnyes szemmel a fényképet Attila, de az idegennek már csak a hűlt helyét látta.
Lehorgasztott fejjel a kerekekhez nyúlt, majd reményét vesztve a kijárat felé próbálta fordítani a tolókocsit. De a kerekek nem engedelmeskedtek, a kocsi megakadt valamiben. Illetve valakiben.
– Törő! – kiáltotta örömében a fiú, amikor meglátta maga mellett a kedvencét. – Már azt hittem, itt hagytál.
– Ne viccelj, inkább idesüss! Ezért mentem fel a buszra – mosolyodott el András, miközben belenyúlt a nála lévő reklámszatyorba.
– Neked hoztam.
– De hiszen ez… – csuklott el a hangja az ámulattól Attilának, kék szemét hol Andrásra, hol a kezében tartott meglepetésre emelve. Andris kezében nem csupán egy golyóstoll, hanem egy kincset érő ereklye is lapult.
– Ebben játszottam. A mezem. Legyen a tiéd, cimbora! – nyújtotta át a kilences számú mezt.
– Ugye, nem csak álmodom? – kérdezte meghatottan.
– Ezt a napot amíg élek nem felejtem el! – hálálkodott a könnyeit törölgetve, majd magára húzta a mezt, és boldogságtól sugárzó tekintettel elindult a Keleti pályaudvar irányába…