A hetvenes évek középen egy zseniális középcsatár bukkant fel az Újpesti Dózsa csapatában, aki méltó örököse lett a legnagyobb lila-fehér legendáknak. A grundokon minden srác őt szerette volna utánozni, mindenki kilencesben, Törőcsik András mezében akart játszani…
Következzen most egy önéletrajzi elemekkel átszőtt szívbemarkoló történet egy újpalotai kisfiúról, akinek minden vágya az volt, hogy egy igazi mezt kapjon a példaképétől. Törő első szóra segített, ám az élet olykor kegyetlenül igazságtalan tud lenni…
Mint minden kissrác, az iskoláséveim alatt én is napestig a téren rúgtam a bőrt. Az osztálytársaimból és a környéken lakó gyerekekből könnyűszerrel verbuválódott össze két csapatra való focista. A suli után ameddig csak tehettük (ezalatt azt kell érteni, hogy amíg be nem sötétedett), fáradtságot nem ismerve kergettük a lasztit.
Az egyik ilyen grundfoci alkalmával ismertem meg egy kedves Újpest-drukker kissrácot, Lacit, akit a nevének és a testalkatának köszönhetően Lackónak becéztünk. Bizony, Lackó kissé mackó volt, és ráadásul pont annyira szeretetreméltó, mint amennyire a mesékben megismert barátságos medvék voltak.
Sokat fociztunk egy csapatban, mert annyira lelkes volt, hogy ha választottunk meccs előtt, mindig magam mellé vettem. Ha kellett, védekezett, ha kellett, támadott, sőt védeni is hátraküldhettük, ha a helyzet úgy hozta, hogy az állandó kapusunk beteg volt, vagy éppen a eltiltását töltötte. Igen, eltiltás is volt. Más kérdés, hogy nem a labdarúgó-szövetség fegyelmi bizottságától, hanem a rossz iskolai jegyek hatására meghozott szülői szigornak köszönhetően.
Úgy emlékszem vissza Lackóra, mint egy kis örökmozgóra, egy perpetuum mobilére, aki mindent megtett a társaiért. Gyakran kérdezgették a többiek, hogy miért őt választom a kezdőcsapatba elsőnek. Különösen a két legügyesebb focista, az alacsony és szélvészgyors Kistaki, illetve a hatalmas lövőerejű Bence volt az, aki a legmeglepettebb arcot vágta egy-egy csapatösszeállításnál:
– Ede, Lackó ügyetlen, mit akarsz tőle? – kérdezgették négy vagy inkább hatszemközt.
– Nekem éppen rá van szükségem. Igazi csapatember, és minden helyzetben számíthatunk rá, hiszen minden csapatba kell egy ilyen csupa szív játékos. Rengeteg labdát szerez, lepasszolja nekünk, és akkor mi nyugodtan cselezhetünk, és számolatlanul rúghatjuk a gólokat – indokoltam a döntésemet.
1977-et írtunk, ekkortájt a Megyeri úton, az újpesti bajnokcsapatban minden egy szőke, zseniális fiatalemberről, Törőcsik Andrásról szólt, aki kiismerhetetlen cseleivel, remek indításaival és káprázatos góljaival a szurkolók első számú kedvence lett.
Újpest-drukker lévén, Lackó is nagy rajongója volt Törőnek. Bármikor találkoztunk, csillogó szemekkel áradozott az új kedvencéről. Mesélni pedig bőven lehetett róla.
Az 1977-es őszi félszezon Törő pályafutásának egyik legszebb időszaka volt. A nemzeti tizenegy meggypiros mezében előbb két gólt szerzett a jugoszlávok elleni 4–3-as győzelem alkalmával, majd betalált a csehek ellen is. Ezt követte – október végén – a hab a tortán: az 1978-as argentínai vb-szereplésért játszott, Bolívia elleni, várva várt, interkontinentális vb-selejtező, amelyet végül kiütéssel,.6-0-ra nyertünk meg.
Nem kérdés, Lackó számára a második gól volt a legkedvesebb. Másnap nem győzte elemezni azt a finom bokamozdulatot, amit Törő mutatott be a 19. percben. Akkor történt ugyanis, hogy Zombori hajszálpontos indításával Kese remek ütemben lépett ki a védők közül, és hanyag eleganciával a kapu bal alsó sarkába gurított.
– Láttad Törőt? Micsoda gól volt! És ahogy az egész meccsen játszott, de klassz cseleket csinált! Csak lesett egész Bulgária! – lelkendezett Lackó, akinek nem a földrajz volt az erőssége.
– Bolívia lesz az – javítottam ki.
– Tényleg. Mindig összekeverem – nevette el magát. – Figyelj, Ede! Az apukád segítségével tudsz szerezni nekem erre a képre egy Törő-autogramot? – súgta a fülembe, és már elő is húzott a táskájából egy Képes Sportot, amelyben Törőcsik fényképe szerepelt.
– Te aztán biztosra mész! – nevettem el magam.
Soha nem dicsekedtem, hogy ki az édesapám, de a névazonosság általában hamar lebuktatott.
Lackó is tudta ezt, én pedig első szóra segítettem neki.
Néhány nap múlva visszavittem az újságját, benne az aláírt fényképpel. Amikor odaadtam Lackónak, és kinyitotta, nem hitt a szemének. A fotón ugyanis ez állt: Lackónak szeretettel, Törőcsik András.
– Törő név szerint megemlít? Ezt el sem hiszem! Köszönöm, Ede! Most rohanok vele haza dicsekedni. – mondta, majd fülig érő szájjal elviharzott.
Másnap Lackó még a megszokottnál is büszkébben jött le focizni. Olyannyira, hogy közvetlenül a középkezdés előtt kijelentette, hogy a mi kis, újpalotai csapatunkban mától ő lesz Törőcsik András. No, ebben a pillanatban mindegyikünknek leesett az álla. Legszívesebben kinevettük volna, de annyira elszánt volt az arckifejezése, hogy inkább csak a nem létező bajuszunk alatt görbült mosolyra a szájunk széle.
– A múlt héten láttam Törőtől néhány lenyűgöző cselt, hétvégén el is megyek külön gyakorolni – lelkendezett tovább.
– Lackó, óvatos legyél, mert összecsomózod a saját lábaidat! – viccelődött vele Bence.
– Na, várj csak, ha megtanulom a cseleket, a te lábaidat csomózom össze! Úgy fogok cselezni, mint Törő Bulgária ellen.
– Vagy inkább Bolívia ellen – kacagott Bence.
A maroknyi gyerekfocista csaknem minden délután összegyűlt a közeli játszótéren található betonpályán, és rúgta a bőrt. Lackó továbbra is a bámulatos szorgalmával tűnt ki. Mindig elsőként érkezett a megbeszélt időpontra, és mindent beleadott, küzdött, ameddig csak bírt. Elképesztő energia volt abban a fiúban, hiába volt kicsit ducibb az átlagosnál, biztos vagyok benne, hogy ő futotta a legtöbbet közülünk. Az igaz, hogy a Törő-féle cselezés a sok gyakorlás ellenére sem ment neki, de azt hiszem, hogy az „erre születni kell” mondást éppen az egyszerű földi halandók által utánozhatatlan mutatványokra találták ki.
A napi futballcsatáink Lackó nélkül elképzelhetetlenek voltak. Talán csak ketten-hárman voltunk, akik sohasem hiányoztunk. Húsvét felé közeledve a diákok számára oly kedves tavaszi szünetet megelőző napokban aztán váratlan dolog történt: Lackó nem jött a szokásos focimeccsre.
– Lackóval mi van? Tud róla valaki valamit? – kérdeztem a többieket, akik között akadt egy-két osztálytársa is.
– Iskolában sem volt ma – mondta Kistaki, aki a szomszédjuk is volt egyben. – Hazafelé becsöngetek hozzájuk.
– Remélem, nem a lábai csomózódtak össze a nagy gyakorlásban! – nevetett Bence.
– Talán megbetegedett. Más nem történhetett, ő mindig jött, ha megígérte – folytattam a találgatást.
Másnap Kistakitól megtudtuk, hogy Lackó tényleg rosszul érezte magát, de üzente, hogy a következő héten biztosan visszatér közénk. Így is történt, néhány nap múlva játékra jelentkezett. Kissé sápadt volt, de az első pillanattól kezdve a szokásos vehemenciával vetette bele magát a küzdelembe.
Végigfociztuk az egész tavaszi szünetet, kinek a tornacsukája, kinek a tornacsukájában a lábujja ment szét a sok labdába és egymásba rúgástól. Kistaki és Bence szórta a gólokat, én pedig próbáltam a kapunk előtt a csapat hasznára lenni. És Lackó? Nos, ő egész egyszerűen mindig ott volt, ahol kellett.
Sajnos azonban csak rövid ideig tartott az idilli hangulat, mert Lackó napról napra egyre hamarabb elfáradt. Sokszor kiállt pihenni meccs közben, sőt néha haza is ment, mert nem érezte jól magát.
– Rosszul vagy? – kérdeztem egy ilyen alkalommal.
– Semmi baj, csak gyorsan elfáradok. Mostanában úgy érzem magam, mintha Bulgáriában, abban a magaslati stadionban lennék. Elfogy a levegő… – zihálta, nekünk pedig már eszünk ágában sem volt kijavítani őt.
Lackó a tavasz vége felé már csak néhanapján jött le közénk. Minden alkalommal vártuk, reménykedtünk, hátha megjelenik. Hiányoltuk őt, de hallottuk a rossz híreket: a barátunk egyre több időt volt kénytelen kórházban tölteni.
Az egyik hétvégén édesanyámmal és Bencével meglátogattuk. Kisebb műtétek és balesetek miatt én is voltam időnként gyermekkórházak ideiglenes lakója, de ezek csupán pár napos kényszerpihenők voltak. Hozzáteszem, azt a rövid időt csak nagy nehezen bírtam ki, sőt már a kórház és a doktor bácsik és nénik gondolatától is a hideg futkározott a hátamon.
Az akkori látogatásra is nehezen szántam rá magam, de végül összeszedtem minden lelkierőmet, és néhány süteménnyel a tarsolyomban beállítottunk a kórterembe.
– Szia, Lackó, gyógyulj meg mielőbb, mert hiányzol a pályáról! – üdvözöltem.
– Srácok, ne féljetek, nemsokára ott leszek! – biztatott bennünket.
Még egy kicsit beszélgettünk vele a fociról. A legtöbb szó természetesen arról az újpesti középcsatárról esett, aki mindenkinél kiismerhetetlenebbül cselezett, és aki úgy nyúlt a labdához, mint Paganini a hegedűjéhez, vagy Mozart a zongorájához. Nem véletlen a zenei hasonlat, aki látta Törőt futballozni, mindenki egyetért abban, hogy a labda és Törőcsik András tökéletes összhangja éppen olyan érzést keltett, mint amikor a legcsodálatosabb muzsikaszó csendül fel egy ünnepi koncertteremben.
Diskurzusunknak véget vetve váratlanul egy szigorú hang szólalt meg a hátam mögött az ajtóban:
– Ne haragudjanak, mára ennyi volt a látogatás. A mi kis betegünk túlságosan kimerült, alvásra van szüksége.
Az orvos nem viccből mondta, amit mondott. Lackó szemmel láthatóan sokat fogyott, amióta nem láttuk. Elesettnek, gyengének tűnt a kopottas, szürke pizsamájában. Nem tartottuk fel tovább, kezet fogtunk és elköszöntünk egymástól. Szomorúan, de bizakodva hagytuk ott a rideg kórteremben.
– Várunk, Lackó! – búcsúztam el.
– Gyógyulj meg! – tette hozzá Bence.
– Nemsokára, srácok! – pislogott nagyot fáradt szemeivel.
Még a kórterem ajtajáig sem értünk el, Lackó már el is szundított. Álmában talán újra köztünk volt, futott, passzolt, lőtt, sőt egészen biztos, hogy még az a bizonyos Törőcsik-féle csel is sikerült, amit oly sokat gyakorolt.
Gyerekfejjel, naivan azt gondoltuk, hogy Lackó betegsége nem lehet sokkal több, mint egy átlagosnál picit komolyabb megfázás. Ilyesmiből mindig hamar meggyógyultunk, gondoltuk, de sajnos egyre kevesebbet láttuk őt. Ha meg is jelent hébe-hóba, már nem állt be közénk focizni, nem száguldozta végig a négy szürke panelház közé épített parányi betonpályát. Az ilyen kivételes napokon csupán szurkolni jött le a térre. Bátorított, lelkesített bennünket, ameddig csak az ereje engedte. Ha valamelyikünk elfáradt, ő volt a segítségünk. Neki köszönhetően mindenki szárnyra kapott, és erején felül teljesített. Ez a jólelkű kisfiú hihetetlenül sokat jelentett számunkra.
Hetekkel később egy borús, esőáztatta vasárnap délelőtt Lackó váratlanul felcsengetett hozzám:
– Ede, ugye emlékszel még, hogy ki a kedvenc játékosom?
Micsoda kérdés? – futott át az agyamon.
– Lackó, mindenki tudja, hogy Törő a kedvenced – válaszoltam kisvártatva.
– Mondd meg légy szíves az apukádnak, adja át, hogy nagyon drukkolok Törőnek. Meg az egész csapatnak. Hajrá Újpest! – emelte fel a hangját, amennyire tőle tellett. – De nem csak azért jöttem – folytatta kétségbeesetten. – A doktor bácsi szerint most sokáig leszek kórházban. Apukám mindenkinek megüzeni majd, hogy mikor lehet meglátogatni. Múltkor is olyan jól esett, hogy bejöttetek hozzám.
– Megint meglátogatunk, Lackó – nyugtattam meg búcsúzóul.
Az újpesti kilences közben tovább rugdosta a gólokat, őrületbe kergetve az ellenfél védőit és kapusait. Az újságírók gondban voltak, ugyanis lassan elfogytak a jelzők, amelyekkel Törőcsik játékát illethették. A Puskás Ferencen és Albert Flóriánon felnőtt focidrukker-generáció áhítattal bámulta őt a válogatott meggypiros mezében. Közeledett az argentínai világbajnokság, mindenki készült a nagy megmérettetésre. Számoltuk vissza a napokat a nyitómeccsig, tanultuk a külföldi focisták neveit, miközben napról napra egyre jobban aggódtunk a kis barátunkért.
Néhány nap múlva rossz hír érkezett felőle, valami latin nevű, ismeretlen betegséget diagnosztizáltak nála. Az egyik délutáni focizásunk alkalmával az édesapja letörten jött le közénk.
– Lackónak súlyos az állapota. Nemsokára itt a születésnapja, és nagyon szeretné, ha meglátogatnátok – mondta aggodalommal a hangjában.
Miután megtudtuk a szomorú hírt, összefogtunk. A betondzsungel csapata együtt ment be hozzá. Nekünk akkor még betegség és betegség között nem volt nagy különbség, de Lackó baja sokkal komolyabbnak tűnt, mint azok a nyavalyák, amelyekről addig csak a mesekönyvekben olvashattunk.
A látogatásunkkor a szülei is ott voltak. A kis beteg nagyon örült nekünk, de hófehér arcán látszott a mérhetetlen fájdalom. Az elmúlt időszakban tovább fogyott, szinte lógott rajta a régi pizsamája.
Beszélgetni alig tudtunk vele, minden egyes szóért úgy kellett megküzdenie. Miután láttuk a szenvedését, már nekünk sem maradt erőnk megszólalni. A sírás határán, döbbenten álltunk az ágya mellett. Ez a perc szomorúbb volt bármi addiginál az életünkben. Összetört szívvel, néma csendben bámultunk egymásra.
– Lackó minek örülnél a legjobban a világon? Megszerzem neked a születésnapodra – törte meg a csendet az édesapja.
– Törőcsik Andris mezét. Abban akarok aludni – súgta alig hallhatóan.
A következő pillanatban lecsukódtak a szemei, és egy apró, szinte láthatatlan mosoly jelent meg a szája szegletében.
Törő meze? Akkoriban még nem voltak névre szóló mezek, de azt mindenki tudta, hogy ki a lila-fehér kilences. Ott a kórteremben megígértem Lackó szüleinek, hogy mindenféleképpen megszerzem, és a következő műtét után már Törő-mezben lábadozhat a barátom.
Még aznap este elmeséltem a történetet édesapámnak.
– Szegény kisfiú! Bár senkinek nem engedik meg, hogy hazavigyen egy mezt az öltözőből, de ezt most meg fogom oldani. Elég régi bútordarab vagyok itt a klubnál, nem lesz ezzel probléma! Még alá is iratom Törővel – mondta.
– Ez nagyon jó, át is megyek hozzájuk, elmondom a szüleinek.
Néhány nappal később, kezemben az aláírt mezzel rohantunk be a kórházba Lackóhoz. Benyitottam a kórterembe, de szörnyű meglepetés ért
Üres volt a szobája, üres volt az ágya…
– Srácok, a múlt éjszaka Lackó hirtelen rosszul lett… és
… – mondta magába roskadva a főorvos.
– És? – kiabáltuk egyszerre, mire a doktor lehunyta a szemét, és megrendüléssel a hangjában így felelt:
– A kis barátotok az angyalokhoz költözött.
Mindannyian némán álltunk, akkor talán fel sem fogtuk, hogy mi történt vele, mert bele sem tudtunk gondolni, hogy sosem látjuk többé. Édesapám sem tudott megszólalni, csak megfogta a kezemet, és magához ölelt…
Percekig álltunk így tehetetlenül, amikor a főorvos elmesélte, hogy tegnap, miután az én drága Lackó barátom megtudta, hogy nemsokára megkapja Törőcsik Andris mezét, a szüleitől és tőle is csupán annyit kért, hogy történjék bármi, azt a Törő-mezt szeretné viselni majd mindig.
…Lackó! Drága barátom! Így is lett…
…Az a Törő-mez ezentúl örökre veled marad…aludj békében…
Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 50.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)