Holnap, vagyis május 1-én ünnepli 67. születésnapját az újpesti szurkolók örök kedvence, Törőcsik András.
Az ünnepnapig három felvonásban olvashattok a zseniális középcsatár kezdeti lépéseiről. Ma, a második részben például arról lesz szó, hogy miként fogadták őt az újpesti klasszisok az első Megyeri úti edzésén:
Amikor Törőcsik András 1974 nyarán először lépett be a Megyeri úti öltözőbe, úgy érezte, hogy a lehető legjobb helyre került.
Magas volt a léc, ugyanis az Újpesti Dózsa néhány hónappal azelőtt immár zsinórban hatodik alkalommal nyerte meg a magyar bajnokságot, sőt a Bajnokcsapatok Európa Kupájában – többek közt a portugálok sztárcsapatát, a Benficát búcsúztatva – egészen az elődöntőig menetelt.
És ki tudja, ha a sorsolás kicsit kegyesebb hozzájuk, és nem a világ legjobb tizenegyét sodorja a lila-fehérek útjába, akkor talán a döntő is meg lehetett volna.
Nem elég, hogy a későbbi győztes Bayern München olyan világsztárokkal érkezett Budapestre, mint Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Paul Breitner vagy Gerd Müller, az MLSZ vezetősége tovább csorbította az esélyeket, amikor a nagyobb bevétel érdekében még a hazai pályát is elvette Bene Ferencéktől.
A gazdasági érdekek felülírták a sportszakmai siker lehetőségét, és a jól megszokott – az ellenfelek által valódi oroszlánbarlangként emlegetett – Megyeri úti katlan helyett a Népstadionba vezényelték Európa talán két legjobb csapatának randevúját. A bravúr nem sikerült, de a nemzetközi szaksajtó továbbra is a legnagyobb klubok közé sorolta az Újpesti Dózsát. Ilyen előzmények után kezdte meg a felkészülést a következő szezonra a gárda.
A július végi kánikulában nem a legkellemesebb dolog egy-egy erőnléti edzésen részt venni, de a játékosok tisztában voltak vele, ha folytatni akarják parádés sorozatukat, már a kezdetektől meg kell feszülniük az ügy érdekében.
A kezdetektől, amelyen Törőcsik András még nem vett részt. Jött volna ő boldogan, de némi adminisztrációs hiba miatt csak a második héten kapcsolódhatott be a közös munkába. Néztek is nagyot a sokszoros bajnok, rutinos újpesti labdarúgók, amikor az alapozás kellős közepén – szinte a semmiből – egy tizenéves, szőke ifjú sétált be közéjük az öltözőbe.
Mit besétált? Valósággal belibbent! Ráadásul mindezt a legújabb divat szerinti farmernadrágban és feltűrt, hosszú ujjú farmeringben. A meglepetéseknek azonban még korántsem volt vége. Az újdonsült igazolás a megilletődöttség legapróbb jele nélkül köszönt oda a klasszisoknak, majd – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne – helyet foglalt az első üres helyen.
– Ki ez a kis taknyos? – bökte oldalba Zámbó Sanyi Bene Ferit.
– Állítólag a BVSC-ből jött.
– Egyből a nagycsapatba?
– Azt mondják, hogy hatalmas tehetség.
– Süket duma. Ezt már annyi mindenkiről mondták. Aztán fél év múlva a kutya sem emlékezett rájuk! – legyintett a Tű becenévre hallgató balszélső, miközben bevizezte a haját, hogy legalább néhány percig jobban viselje majd a kint tomboló kánikulát.
Andris – ha hallotta a beszélgetést, ha nem – olyan flegma ábrázattal folytatta az öltözködést, mint aki nagy ívben tesz a külvilágra. Mígnem megérkezett a már említett vezetőedző, a teljes labdarúgó karrierjét az újpestieknél töltő Várhidi Pál, aki bemutatta a többieknek az új fiút, majd néhány szó erejéig félrehívta őt az edzői asztalhoz.
– Andris, ugye nem kell részleteznem, hogy hová került? – ültette le maga mellé. – Ez az ország legjobb csapata, az ország legjobb csatáraival. Itt száz százalékot kell nyújtani! Vagy még annál is többet – motiválta az új szerzeményt a mester.
– Pali bá, óriási megtiszteltetés a számomra, hogy itt lehetek, és mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást. Megígérem, hogy hamar beverekszem magam a kezdőbe – fogadkozott illemtudóan Andris.
Igen ám, de ahogy a népi bölcsesség tartja, az ilyesmit sokkal könnyebb mondani, mint megcsinálni. Mivel esetünkben egy újoncról van szó, hatványozottan igaznak tűnt mindez. Mindazonáltal hősünknek sokkal inkább egy másik közmondás járt a fejében az öltözőből kifelé menet: Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!
Andris első napján egy rövid átmozgató edzés volt a programban, majd egymás közötti játék következett, méghozzá nagycsapat – tartalékcsapat párosításban.
Várhidi mester besétált a stadion gyepszőnyegére, kiosztotta a megkülönböztető mezeket, és kezdetét vette egy olyan színvonalú összecsapás, amely bárhol a világon nézők tízezreit vonzotta volna a lelátókra.
Természetesen Andris a fakóban kapott szerepet, de így is olyan kiváló labdarúgók vették körül, mint a kapus Tóth Zoltán, vagy a mezőnyjátékosok közül Sarlós András, Hegyi Gyula, Schumann Péter, Gyöngyösi János, Bíró Antal, vagy Bodnár István.
Alig telt el néhány perc a játékból, amikor Törő jó ütemű labdát kapott Hegyi Gyulától a jobb szélen. A kissé üresen maradt csatár veszélyesen megiramodott az oldalvonal mellett, amikor Horváth József érkezett nagy lendülettel, hogy megállítsa az ígéretes akciót. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy ebben az esztendőben ez a szerelni igyekvő, vörös hajú, nagyszerű képességű futballista védő létére az év legjobb magyar labdarúgója lett.
Ám Horváth ezúttal emberére akadt, és hiába a határozott becsúszás, Andris egy gondolattal gyorsabb volt, ügyesen megtolta a labdát, és tovább robogott a szélen. Ebben a pillanatban megérkezett a lila-fehérek másik válogatott hátvédje, Harsányi László.
Törő bemutatott egy csak rá jellemző, elképesztő átlépős cselt, ám a jó felépítésű, szőke védő ellentmondást nem tűrően, egy kőkemény becsúszással, labdástul a pálya melletti salakrészre repítette az újoncot. Egy fiatal labdarúgó ilyenkor összerezzen, átgondolja a dolgot, és valószínűleg soha többet nem próbálkozik ilyesfajta trükkökkel. De mint tudjuk Törőcsik András egyáltalán nem volt átlagos labdarúgó.
– Minden rendben van, András? – kérdezte Várhidi a kispadról felállva.
– Kutya bajom, Pali bá! – pattant fel az újonc, majd – mintha mi sem történt volna – leporolta magát, és már sprintelt is, hogy újra megkaphassa a labdát.
– Apci, én még életemben nem láttam senkit így cselezni – szólt oda a vezetőedző a mellette ülő gyúrónak, Pethő Gábornak.
– Pedig te láttál pár nagy spílert! – utalt minden újpesti focista kedvenc masszőrje arra, hogy Várhidi az Aranycsapatban is rendszeresen kerettag volt.
– Az igaz, de ilyet egyet se! Komoly feladat lesz kitalálni, hogy kit hagyjak ki a kedvéért ebből a bombaerős csatársorból. Mert ez a kölyök nemsokára játszani fog!
– Mármint a nagyok közt? – csodálkozott Apci.
– Még szép! Aztán meg a válogatottban!
Közben a mérkőzés folytatódott, az első csapat szebbnél szebb támadásokat vezetett. A Tóth András és Dunai Ede fémjelezte középpálya sokat birtokolta a labdát, elől pedig Fazakas és Fekete bizonyult tarthatatlannak. Hogy az edzésre kilátogató körülbelül háromezer ember mégse rájuk figyelt elsősorban Nos, ennek rendkívül egyszerű a magyarázata.
A mérkőzés kezdetén látott, tekintélyt parancsoló belépő ellenére az újonc Törőcsiknek eszébe sem jutott abbahagyni az őrületes cselsorozatokat, és egyre másra ültette hintába a „nagyok” válogatott védőit.
Az már csak hab volt a tortán, hogy úgy látott a pályán és olyan tökéletes ütemű átadásai voltak, hogy a legszakavatottabb szurkolók is vörösre tapsolták a tenyerüket.
A lefújáskor ismét egymás mellé keveredett a lilák két legrutinosabb játékosa:
– Na látod, Sanyi? Mit szólsz a gyerekhez? – kérdezte Bene a Törő-féle alakulatban játszó Zámbót.
– Egy meccs alapján nem mondok véleményt! – vonta meg a vállát Tű, de mielőtt Feri szólni tudott volna, hozzátette: – Mármint általában, de most biztos vagyok a dolgomban. Ez a kölyök frankón nagy zsugás lesz!
