– Gyerünk gyerekek, álljatok szépen sorba magasság szerint! – kérte a futballpálya közepén ácsorgó tíz-tizenkét év körüli gyerekeket az edző.
A felszólításra hatalmas zűrzavar támadt a kezdőkörben labdázgató srácok között, de hamarosan mindegyikőjük megtalálta a maga helyét a tornasorban.
Miután egymás mellé álltak, akkor látszott igazán, hogy ahányan voltak, annyiféle színű és méretű nadrágban és pólóban jöttek el a Szőnyi útra, a BVSC tehetségkutatójára. De ezenkívül volt még valami, ami egyből szemet szúrt a közelben tartózkodó szakembereknek és szülőknek. Ahogy végigpásztáztak a fiúkon a legmagasabbaktól haladva a legkisebbekig, akkor apránként, csupán egy-két centimétereket csökkent a srácok magassága.
Egészen az utolsó előtti fiúcskáig. Az ott álló tízéves barna hajú focistapalánta volt a második legalacsonyabb a sorban. Amint a későbbi mérések után kiderült, egészen pontosan százharmincöt centiméterre nőtt. No, de ácsorgott még egy kisfiú a sor végén. Egy cérnavékony, szőke srác, aki mindössze a válláig ért a szomszédjának, a második legkisebbnek.
– Józsikám, hány éves az a kisfiú ott a legvégén? – kérdezte meglepetten az egyik szakember a mellette álló, szemlátomást vezető beosztású, elegánsan öltözött nyakkendős úrtól.
– Azt mondta, hogy már elmúlt tíz, úgyhogy elvileg itt maradhat a kiválasztáson. Mondjuk az igaz, hogy így ránézésre az egész gyerek nincs több százhúsz centinél és huszonöt kilónál.
– Ne röhögtess, Józsi, küldd haza! Először erősödjön meg!
– Látatlanban nem fogom elküldeni! Ha már itt van, akkor nézzük meg, mit tud! Mert hát mit veszíthetünk vele? Ha ügyetlen, akkor legfeljebb fájó szívvel elbúcsúzunk tőle.
– Hülyéskedsz velem? Ha jön egy nagyobb szél, elfújja, aztán kereshetjük!
– Idefigyelj, én még senkit sem küldtem el anélkül, hogy ne láttam volna focizni! Éppen ezért őt sem küldöm el!
– Szerintem ez időpocsékolás!
– Várjunk még azzal! Képzeld el, hogy ez a kisfiú a szülei nélkül, egyedül jött ide. Mondhatni, hogy elszökött otthonról. Úgyhogy én biztosan nem veszem el a kedvét a futballtól azzal, hogy meg sem nézem!
– Te tudod! – hagyta rá az ifjabbik edző az idősebb kollégájára a dolgot, aki közben elindult a felsorakozott gyerekek felé, és szót kért:
– Szervusztok fiúk, engem Farkas Józsefnek hívnak! Nagyon örülök neki, hogy ilyen sokan eljöttetek a felhívásra, és hogy mindnyájan futballisták szeretnétek lenni. Aki megfelel ezen a mai kiválasztáson, azoknak én leszek az edzőjük – mondta jól hallhatóan a negyven év körüli úriember, majd így folytatta:
– A két toborzóra veletek együtt több mint százan jöttetek el. Ebből a sok-sok jelentkezőből fogjuk kiválasztani azt a tizenötöt, akik nyártól a Budapesti Vasutas Sport Club serdülőcsapatának igazolt labdarúgói lesznek. Sok sikert fiúk, nagyon drukkolok nektek! – fejezte be a tudnivalók ismertetését a mester.
Farkas József – akit a tanítványai Józsi bának szólítottak – a honi futballszakma egyik kevésbé ismert, de mégis csodálatos alakja volt. Olyan szaktekintély, aki nélkül jó néhány klasszissal szegényebb lenne a magyar labdarúgás. Szerényen, mindig a háttérben tevékenykedett, de olyan szeretettel és szakértelemmel, amellyel csak olyasvalaki dolgozhat, aki a szívét-lelkét kiteszi a tanítványaiért.
Tökéletesen értett a gyerekek nyelvén, emellett kiváló pedagógus is volt egyben. A BVSC focista palántái második édesapjukként tekintettek rá, és ebben semmi túlzás nincs. Aki az ő kezei alatt cseperedett fel – függetlenül attól, hogy később futballista lett-e belőle – mind jó szívvel gondol vissza rá, és a Szőnyi úti vagy később Tatai úti sporttelepen eltöltött időszakára.
Józsi bá a vasutas klubban betöltött szerepe mellett (merthogy edzőként csak másodállásban tevékenykedett) hajnaltól kora délutánig járta az országot. Bármilyen hihetetlen is, vasúti ellenőrként. De hogy mennyire nem tudott kibújni a saját bőréből, mi sem jellemzi jobban, hogy a vidéki végállomásokon leszállva egyből a helyi futballpályákra sietett, hogy ifjú tehetségek után kutasson szeretett klubja számára. Mindezek mellett délutánonként több korosztálynak is edzéseket vezényelt, sőt a helyi toborzókat is ő szervezte a zuglói srácoknak.
A kiváló utánpótlás-neveléséről méltán elhíresült vasutas egyesület Szőnyi úti pályája Törőcsikék lakásának közvetlen közelében volt, így Andrisnak csupán egy rövid sétába tellett, hogy megmérettesse magát. A megjelent fiúk közül a legtöbben valószínűleg tényleg egy versengést láttak a dologban, mert a bemelegítő játék során, mint a vércse az áldozatát, úgy kergették a bőrlabdát. Nemhogy egymást, de még magukat sem kímélték, így az ötödik perc környékére Andrist már sokadszor lökték és rúgták fel a nála tíz-húsz kilóval súlyosabb gyerekek.
– Látod Józsi, megmondtam én neked! Ez nem ennek a picurnak való! Vegyük ki a játékból, még a végén összetörik a többiek – próbálta bizonygatni az igazát a fiatalabbik tréner.
– Srácok, elég ebből, jöjjön mindenki ide! Hatfős csapatokat csinálunk, és folyamatos cserékkel mehet a játék a két kiskapura – szólt közbe Józsi bá, mint aki meg sem hallotta kollégája duruzsolását, és hozzátette: – Idefigyeljetek, ne mindenki a labda után fusson! Helyezkedjünk inkább el a pályán posztok szerint! Figyeljetek, majd én egyesével kijelölöm a helyeteket! – magyarázta, és azzal a lendülettel elrendezgette a srácokat a különböző csapatrészekben.
Andris a csatársor közepén kapott helyet, és láss csodát, amikor hozzá került a többiek által ide-oda rugdosott bőrlabda, az egycsapásra engedelmeskedni kezdett a gazdájának. Ügyes cselekkel, pontos passzokkal és egy okosan beemelt góllal adta tudtára a szakvezetőknek, hogy a sok jelentkező közül éppen ő, a legkisebb fiú a legtehetségesebb.
– Na mit szólsz ehhez? – kérdezte a vezetőedző a segédjét.
– Józsi, neked lett igazad, ez a gyerek valóban nagyon ügyes – bólintott elismerően az ifjabbik tréner.
– Andriskám, gyere csak ide! – hívta oda magához Farkas József az apró szőke kisfiút, majd megpaskolta a vállát, és csak ennyit mondott:
– Mindent láttam, amit akartam, most már mehetsz haza!
A kis Törőcsik nem akart hinni a fülének. Szinte meghűlt az ereiben a vér, hogy máris eltanácsolják, de a vezetőedző még nem fejezte be a mondandóját:
– Holnap négy órakor várunk ugyanitt, a Szőnyi úton. De akkor már légy szíves, hozd magaddal édesapádat vagy édesanyádat is!
Andris már-már sírásra görbülő száján azon nyomban egy óriási, széles mosoly jelent meg, de talán nem is ő lett volna, ha rögtön engedelmeskedik.
– Még vissza szeretnék állni focizni! – kérte.
– De hiszen egyedül jöttél ide, úgyhogy jobb lesz, ha időben hazaérsz! Még akkor is, ha itt laksz a szomszédban!
– Józsi bá, tessék megengedni! Csak egy gólig hagy álljak vissza – könyörgött tovább Andris.
– Na jól van, legyen úgy! – engedett a fiúnak a mester, aki a szíve legmélyén már sejtette, hogy egy igazi kincset talált.
A kis Törőcsik lelkesen visszaállt a többiek közé, azonban az első csele után a toborzón immár sokadszorra megbolondított nagydarab hátvéd szó szerint felöklelte. Andris a kellemtelen ütközés következtében – jókora repülőutat megtéve – a pálya mellett sártengerben landolt. A zuhanás végén fejjel lefelé érkezett a földre, így a szája és az orra telement sárral.
– Látod, ez itt a baj! Nekem az a véleményem, hogy túl kicsi és gyenge még. Inkább jöjjön vissza jövőre – erősködött tovább a segéderő.
– Ezt a srácot lasszóval se viszi el tőlem senki! Gondolod, hogy elküldöm? Őrültség lenne! Mert mi van akkor, ha addigra leigazolja egy másik csapat? – értetlenkedett a vezetőedző, de már rohant is a kis tehetséghez, hogy megnézze, nem esett-e komolyabb baja.
– Józsi bá, mondja meg a daginak, hogy a labdával játszunk! Vagy ha az zavarja, akkor küldje át a birkózókhoz! – dühöngött Andris, miközben prüszkölve próbált megszabadulni a szájában lévő föld és sár csöppet sem jóízű elegyétől.
– Gyere, megmossuk az arcodat! – simogatta meg Andris feje búbját Józsi bá, majd amikor végeztek, így búcsúzott:
– Ahogy megbeszéltük, holnap négy órakor várlak! Méghozzá egy igazolványképpel együtt!
– Képpel? Hogyhogy?
– Úgy, hogy le vagy igazolva!
