Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
Tungsram strand

Újpesti világklasszisok a strandon

A hetvenes-nyolcvanas években, amikor a magyar futballt még világszerte magasan jegyezték, a leghűségesebb szurkolók a patinás pesti csapatok klasszisainak minden lépését árgus szemekkel követték, és ha tehették volna, minden percüket együtt töltötték volna a kedvenceikkel.

Különösen igaz volt ez az újpesti drukkerekre, akik 1969-től kezdődően zsinórban hét bajnoki címet ünnepelhettek. A nagy menetelést nem a véletlen szülte, a lila-fehér gárdában olyan kiváló labdarúgók szerepeltek, akiket a világ bármely csapata örömmel látott volna a soraiban.

Nos, az újpesti klasszisok a legnagyobb nyári kánikulában, a holtszezonban is szívesen mutatták meg magukat. A rajongóknak csupán a strandfelszerelést kellett összecsomagolniuk, és fel kellett szállniuk a villamosra, hogy elzötykölődjenek a Tungira.

A Tungi, azaz a Tungsram strand még a második világháború kitörése előtt, 1938-ban UTE Dunafürdő néven nyitotta meg a kapuit, és rövidesen az újpestiek legkedvesebb nyári szórakozóhelyévé vált. A Duna tőszomszédságában, a Fóti és elsősorban a Váci úthoz közel fekvő területet  az Egyesült Izzó (később Tungsram) igazgatója, Aschner Lipót vette meg a két világháború között. Ascnerről tudni érdemes, hogy elévülhetetlen szerepe volt Újpest városának felvirágoztatásában, és  közel másfél évtizedig az UTE egyesületének elnökeként is tevékenykedett. Neki köszönhető a Megyeri úti stadion megépítése is.

Megnyitása után a Tunginak becézett strand megközelítése például elég nehézkes volt. Nos, Aschner  még halála előtt ezt is megoldotta, saját pénzén meghosszabbíttatta a 87-es villamos útvonalát, amely így az már egészen a Megyeri úti csárdáig, azaz a strand közvetlen szomszédságában található népszerű étteremig közlekedett.

A Tungi befogadóképessége tízezer fő volt, és mi tagadás a fénykorában, azaz a hetvenes-nyolcvanas években nem egyszer meg is telt a harmincezer négyzetméteres terület. Gyerekek és felnőttek, iskolások és nyugdíjasok egyaránt remekül szórakozhattak itt, lévén nem csupán fürdési és napozási, hanem különböző sportolási lehetőségek is megtalálhatóak voltak.

A két legnépszerűbb “szakág” a hátsó medence mellett  zajló lábtenisz, illetve a gyermekmedence átalakításával kialakított minifutball voltak. Hja, kérem, nincs mit csodálkozni ezen, egy-egy kánikulai délutánon a vízpartra menekülő vendégek olyan klasszisok futballtudásában gyönyörködhettek testközelből, mint az Újpesti Dózsa legcsillogóbb ászai, köztük Zámbó Sándor, Dunai III Ede, Fekete László vagy Tóth Zoltán (képünkön).

Amikor feltűntek a színen, szinte megállt az élet, mindenki a lábteniszcsaták helyszínéhez sietett. Ahogy általában lenni szokott, a centerpályán a kiváló technikájó párosok úgy tették-vették a labdát, és olyan varázslatokat mutattak be, amellyel a Fővárosi Nagycirkuszban is sikert arattak volna. Az egyre népesebb számú közönség elhűlve tapasztalta, hogy akadnak olyan labdazsonglőrök, akiknek a játékszer úgy engedelmeskedik, mintha távírányítással működtetnék azt.

– Tű, így soha nem lesz vége a labdamenetnek! – szólt oda Zámbó Sanyinak Tóth Zoli, miután  a kilencszeres bajnok újpesti szélső a legnyakatekertebb helyzetekből is visszakanalazta a labdát a hálóként funkciónáló pad előtt elhelyezkedő, szintén kilencszeres bajnok Dunai Edének.

A másik térfélen sem akárkik tengóztak ám, meglehet nekik összesen “csak” együtt volt meg a kilenc aranyérem.

– Leves, lemaradtál mint a borravaló – zrikálta Tű Kolár Bandit, aki páros társára, az ezüstcipős gólkirályra, Fekete Lacira nézett:
– Golyó, fordítsuk már meg a meccset, mert egész héten nagy lesz a szájuk az öregeknek! – mondta szándékosan kissé hangosabban, hogy az “öregek” is meghallják.

– Jópofa vagy Bandi! De sajnos kábé annyi esélyetek van, mint vízilónak az Epsoni derbin! – vágott vissza Sanyi, és nem a levegőbe beszélt. A Zámbó-Dunai páros szökőévente legfeljebb egyszer hagyta el vesztesen a betonpályát.

A szakértő publikum a huszonegy pontig tartó játszmák végén elégedetten ütötte össze a tenyerét, megköszönve azt, hogyha már holtidény volt, akkor is láthattak egy parányi újpesti focicsodát.

Ilyen is volt.

Régi szép idők…