Október 10-én ünnepelte 78. születésnapját az Újpest legendás balszélsője, Zámbó Sándor. Ezt a kis posztot erre az ünnepnapra írtam:
Talán kevesen tudjátok, hogy édesapám, Dunai III Ede és Zámbó Sanyi a Megyeri úton együtt eltöltött igencsak eredményes tizenöt szezon, kilenc bajnoki aranyérem után évekkel később meg kétszer, két különböző csapatban is együtt játszottak.
Hogy mikor és hol, azt hiába keressük a neten szörfözve, nehezen, vagy egyáltalán nem bukkanhatunk rá.
Az első időszak egy rövid gödi kitérő volt 1984 őszén, de én most egy későbbi, vagyis a harmadik közös állomásukról emlékeznék meg.
Ekkor már a nyolcvanas évek végén jártunk, és láss csodát, a vaskalapos vezetőink kiengedték a kiöregedőfélben lévő legjobbjainkat külföldre. Igen ám, de ekkor már nem úgy, mint fénykorunkban, amikor a Manchester United vagy az Atlético Madrid, hanem csupán burgenlandi, alacsonyabb osztályú csapatok hívták őket.
Így kerültek mindketten az FC Kittsee együttesébe.
Nagy öröm volt számomra, hogy rendszeresen láthattam játszani őket, ugyanis minden második hétvégén, vagyis a hazai mérkőzéseikre velük tarthattam.
Nos, ekkor már 1989-et írtunk, azaz a két újpesti legendát nehéz lett volna rutintalannak nevezni. 45 és 40 évesek voltak…
Ehhez képest mégis felvették az iramot a huszonéves osztrák fiatalokkal. De mi az, hogy felvették? A kis település csapata, amely a két újpesti bajnok érkezéséig legfeljebb kétszáz néző előtt játszott, hirtelen többezres szurkolósereg biztatása közepette léphetett pályára hétről hétre. Mert megjöttek a mágikus magyarok…
Apám a védelem tengelyében sepregetett tanári módon, Sanyi pedig elől bolondította az ifjú védőket. És ebben parányi túlzás sincsen.
Noha Sanyi ekkor már 45 esztendős (!!) volt, a bivalyerős és szélvészgyors, húsz év körüli osztrák fiatalok bárhogy igyekeztek, egyszer sem tudták szabályosan leszerelni. Sőt, legtöbbször szabálytalanul sem.
Ám ha igazán őszinte akarok lenni, akkor úgy illusztrálnám, hogy az ifjú osztrák védők úgy estek-keltek Sanyi elképesztő testcselei láttán, mintha egy húzásra nyakaltak volna be egy üveg Jägermeistert, hogy ennek a nem csekély mennyiségű italnak a hatása alatt próbáljanak meg átkelni a méltán híres bécsi Práter elvarázsolt kastélyának kiismerhetetlenül pörgő-forgó óriáshordójának belsején.
Mígnem úgy az első félidő középén, a sokadik seggreesés után úgy döntöttek, hogy jobban járnak, ha ezentúl csak tisztes távolból figyelik az ördöngösen cselező „öregfiút”, mert nem akartak továbbra is szégyenben maradni a meccsre kilátogató rokonság előtt.
Nem mese, mert ott ültem a nézőtérnek legfeljebb jóindulattal nevezhető padokon, és miután jól beszéltem németül, a saját fülemmel hallottam ahogy a vendégjátékosokat elkísérő hozzátartozók elhűlve hitetlenkednek:
– Mein Gott, Hans, ez a szakállas csatár meg kicsoda?
– Látod, meine Liebe, valami labdazsonglőr.
– Hát én még ilyet nem láttam, ez úgy bolondítja Jürgent, a mi drága kisfiunkat, mint ahogy te bolondítottad anno a kertünkben felrajzolt kispályán. Szegény Jürgen, csak keresi a labdát.
– Igazad van, Anke, de az az apró szépséghibája a dolognak, hogy amikor én bolondítottam Jürgent, akkor ő még csak hároméves volt. Verdammt!! Most meg huszonhárom!!