Marokkó sporttörténelmi tettet hajtott végre, bejutott a legjobb négy közé a világbajnokságon.
Ma pedig éppen aznap mérkőznek meg a bronzéremért, amely napon az a magyar futballista született, aki szinten beírta magát Marokkó futballtörténetébe.
Az észak-afrikai válogatott ugyanis éppen Magyarország ellen szenvedte el fennállása legsúlyosabb vereségét, még az 1964-es tokiói olimpián, amikor a mieink 6:0-ra nyertek.
Hogy kik voltak a góllövőink? A kérdés nem túl jó. Hiszen csak egy góllövő volt.
Az újpesti csodacsatár Bene Feri ugyanis egymaga hatszor volt eredményes.
Most rá, a magyar labdarúgás egyik legnagyobb alakjára emlékezünk, aki 78 esztendeje, 1944. december 17-én született.
Ismerjetek most meg egy szívbemarkoló történetet, amelyben éppen ő és egy nagy szurkolója, egy beteg kisfiú a főszereplő.
Részlet a 11 újpesti legenda című könyvből:
AZ ÖRÖK SZERELEM
Néhány napja üzenetet kaptam az egyik közösségi portálon egy Andrea nevű, számomra ismeretlen hölgytől. A rövid levélben arról írt, hogy az édesapja nagy Újpest-drukker volt, így a családjuk életében fontos szerepet játszott a Megyeri úti csapat. Korábbi írásaimat olvasva arra az elhatározásra jutott, hogy megkeres engem, és elmesél egy régi sztorit, amelyet az apukája oly’ sokszor emlegetett, és amelyről szeretné, ha írnék, hogy minél többen megismerhessék ezt a nem mindennapi történetet.
Nagy örömmel olvastam a sorait, és bevallom, azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
Tüstént válaszoltam, és még aznap megcsörrent a telefonom. Kedves, szimpatikus női hang jelentkezett, és szinte kérdezés nélkül nekilátott a mesélésnek.
– Az úgy volt, hogy… – kezdte a mondandóját, és szép lassan egy szívbemarkoló történet bontakozott ki a vonal túlsó oldalán.
1966 júliusa, Liverpool
Július 15-én a Goodison Parkban rendezték meg a Magyarország–Brazília világbajnoki csoportmérkőzést, amely mindkét válogatott számára sorsdöntőnek ígérkezett.
A kétszeres világbajnok dél-amerikaiak a sérült Pelé nélkül voltak kénytelenek kiállni, de így is világsztárok sokaságával kellett Baróti Lajos tanítványainak szembenézniük. Ez azonban nem zavarta meg a mieinket, Mészöly Kálmánék nem ijedtek meg a nagy nevektől, és ezt villámgyorsan a címvédő tudtára adták.
A 3. percben egy huszonegy éves fiatalember megkapta a labdát, és megindult a világ talán legjobb hálóőrének kapuja felé. Bene Ferenc, az ördöngösen cselező magyar csatár lábai előtt úgy dőltek jobbra-balra a brazil védők, mint a szép emlékű Gojko Mitić indiános filmjeiben a keletnémet statiszták a harcmezőn. Miután az újpestiek csatára a címvédő teljes védelmét leültette, a remek cselsorozat méltó befejezéseként hanyag eleganciával az ellenfél kapujába belsőzött.
Liverpool, ez az északnyugat-angliai nagyváros a mai napig két világhírű csapat otthona, de akik látták ezt a szólót, esküsznek rá, hogy sok víz lefolyt ugyan a Mersey folyón az elmúlt ötven évben, de azóta se született ekkora gól Liverpoolban.
Az újpesti csodacsatár találata szurkolók millióit tette boldoggá, a rádiók és a televíziók előtt egy emberként ugrott talpra az egész ország. Bizony, azon a szép nyári estén fél nyolc tájban aligha volt hazánkfia, aki ne a magyar–brazilt hallgatta vagy nézte volna.
A 3:1-es magyar győzelem nagybetűs hírként került fel minden magára valamit is adó újság címlapjára: Brazília, az 1958-as és az 1962-es világbajnok a kiesés szélére került.
Mindeközben itthon gyerekek ezrei váltak a grundokon képzeletben Bene Ferivé, Albert Flórivá, Mészöly Kálmánná vagy Farkas Jancsivá.
1966 júliusa, Debrecen
Debrecennek a DVSC 1964-es kiesése óta nem volt élvonalbeli csapata, így ebben az időszakban a foci hajdúsági szerelmesei még nagyobb figyelmet fordíthattak a fővárosi sztárklubok mérkőzéseire. Évről évre mind szélesebb rajongótábora lett az Újpesti Dózsának, a Ferencvárosnak, a Honvédnak vagy a Vasasnak. A pesti alakulatok világklasszisainak lenyűgöző játékába pillanatok alatt bele lehetett szeretni.
Nem történt ez másképpen a mi főhősünkkel sem.
A hajdúsági város szélén, egy ütött-kopott, szegényes házban lakott a tizennégy éves Karcsi az édesanyjával. A családfő évekkel azelőtt meghalt, azóta a parányi házban a nincstelenség lett az úr. Mint jóformán minden kisfiú, Karcsi is imádott focizni, és ha csak tehette, a grundon rúgta a labdát a barátaival.
Amikor pedig a nemzeti tizenegy játszott, az ünnepnap volt számára. Ha volt közvetítés, akkor az egyik osztálytársánál, Kerekeséknél nézték meg a meccset, mert a barátai közül csak náluk volt tévé. Az 1966-os világbajnoki mérkőzés is egy ilyen közös szurkolássá vált, sőt ekkor az osztálytársakon kívül még a Tanácsházán dolgozó Kerekes apuka munkatársai is velük drukkoltak. A nagyobbak a széken, a kisebbek a földön ülve látták Bene Feri csodagólját, hogy aztán együtt ünnepeljen a maroknyi társaság.
A győzelem után Karcsi elhatározta, hogy ugyanolyan kiváló focista lesz, mint az újpesti csatár, akinek a televízióban látott megmozdulásait napestig próbálta utánozni. Olyannyira elfeledkezett minden másról, hogy legtöbbször haza sem akart menni a gyakorlások közepette. Zsuzsanna, az édesanyja gyakran neheztelt rá emiatt.
Karcsi még egy-két szidást is szívesen elviselt, csak azért, hogy egyszer majd ő is olyan gólt lőhessen. Elhatározta, hogyha Bene Feri az Újpesti Dózsa labdarúgója, akkor ő bizony Újpest-drukker lesz, még akkor is, ha a kedvence az ő mértékével (aki Debrecenen kívül eddig még sehol sem járt) a világvégén, több mint kétszáz kilométerre focizik hétről hétre.
A vékonydongájú, szőke kissrác egész gyermekkora a futball körül forgott. Az iskolában alig bírta kivárni a kicsengetést, egyből rohant a grundra, legtöbbször úgysem várta rendes ebéd otthon, ezért inkább haza se ment. Sokszor Kerekeséknél evett, ott mindig szívesen látták. Azok a napok élményszámba mentek: forró leves, finomabbnál finomabb főzelék, sőt néha hús is jutott a tányérjára.
– Majd vacsorára jövök – mondta iskolába indulva az édesanyjának, aki kedvesen rámosolygott, és gyakran még egy plusz szelet kenyeret, a saját reggelijét is becsomagolta neki.
Ekkor már három éve hogy elindult a Magyar Rádió Körkapcsolás című műsora, amelyet rengeteg szurkoló hallgatott nagy előszeretettel. Kiváló kezdeményezés volt ez, az adott fordulóban az összes mérkőzést élőben lehetett nyomon követni.
– Anyukám, úgy szeretném hallgatni a meccseket! Ez olyan, mintha az ember ott ülne a stadionban. Sőt egyszerre több stadionban – fordult az édesanyjához Karcsi.
Zsuzsanna néhány hét alatt összekuporgatott pár forintot, és a szomszédjától meg tudott venni egy recsegő, ócska rádiót, ami hatalmas kincsnek számított Karcsi életében. A kisfiú mindig pontosan tudta, hogy mikor és hol játszanak a kedvencei, és izgatottan hallgatta a közvetítéseket. Nem volt számára kedvesebb zaj a lila-fehér szurkolók rigmusainál és a gólok utáni fülsiketítő üdvrivalgásnál. Ilyenkor már-már együtt lélegzett a pályán lévő tizenegy újpestivel és a lelátón ülő drukkerekkel.
Édesanya és kisfia így éltek nagy szegénységben, ám annál nagyobb szeretetben és békességben. Azonban egy hideg őszi napon minden megváltozott…
Karcsi szemét betegség támadta meg, egyre homályosabban, egyre rosszabbul látott…
Kezelések, majd műtétek következtek, a fiú nemcsak a grundról, de az iskolából is kimaradt. Az orvosi beavatkozások eleinte sikerrel kecsegtettek, de aztán minden a visszájára fordult, és azok a csillogó kék szemek egyre kevesebbet láthattak a külvilágból.
A hetek, hónapok elteltével a régi rádió lett a beteg kisfiú legjobb barátja. Adhattak bármilyen műsort, ő naphosszat hallgatta szomorúan, bekötött szemekkel. Hogy aztán végre eljöjjön a meccsnap, és visszatérjen az élet a kicsi lelkébe. A körkapcsolás közben türelmetlenül várta, hogy a Megyeri útra kerüljön a szó, és újpesti gólokról tudósítsanak. Olyan ünnepnapok voltak ezek, hogy elfeledkezett minden bújáról, bajáról, és Bene Feri góljainál aligha volt nála boldogabb ember széles e világon.
Karácsony közeledtével Karcsinak egyetlen kívánsága volt a nagy ünnepre:
– Anyu, egyszer az életben szeretném látni Bene Ferit és az Újpestet! Csak egyetlenegyszer. Élőben a Megyeri úton, az újpesti stadionban. De kérlek, anyu, minél hamarabb, mert tudom, hogy már nem sokáig fogok látni.
Zsuzsanna kihátrált a szobából. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól, amely a szívét mardosta. Forgott körülötte a világ, míg végül a parányi konyhában egy összetákolt sámlin talált menedéket. Arcát a kezébe temette, miközben a könnyek patakként törtek elő szemeiből.
Reggel az összetört asszony fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt, ám ekkor eszébe jutott valami:
– Kerekesék! Ők talán segítenek!
– Újpest-meccs élőben? Ez Karcsi kívánsága? Van egy remek ötletem – mondta másnap Kerekes apuka.- – Írjunk levelet az Újpesti Dózsának!
Kerekesék megkeresték a csapat levelezési címét, így Zsuzsanna megírhatta történetüket, és azt, hogy mi is gyermeke leghőbb vágya.
1967 karácsonya
Zsuzsannának nem volt pénze ajándékra, de Karcsi nem is akart semmit a karácsonyfájuk alá. Egyetlen levélre várt. A válaszlevélre Budapestről.
December 22-én kora reggel jött is a postás, és hangosabban csöngetett, mint bármikor azelőtt. Bár az is lehet, hogy csak Karcsi érezte így.
– Szia, Karcsi! Leveletek jött – mondta rezzenéstelen arccal.
Karcsi kis híján kitépte a kezéből a borítékot, ám a feladó részbe nem volt írva semmi. Miközben kibontotta a levelet, a szíve a torkában dobogott. A díszes fehér lapnak csak a hátoldala kandikált ki. Karcsi türelmetlenül megfordította és…
„Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk! Margit mama” – állt rajta öles betűkkel.
Bár Margit mamát nagyon szerette, Karcsinak ez a néhány szó jobban fájt, mint bármilyen addigi szemműtét. Csalódottságát nem is akarta leplezni, rácsapta az ajtót a meglepett postásra, aki földbe gyökerezett lábbal csak annyit rebegett maga elé:
– És itt van még ez a másik levél is. Budapestről. – de már csupán a csukott, rozsdás vasajtó nézett farkasszemet vele. – Akkor bedobom a postaládába – gondolta, és már ott sem volt.
Zsuzsanna későn ért haza, egyből észrevette, hogy a karácsonyi üdvözlőlap félredobva hever az asztalon. Kérdeznie sem kellett, a kisfiú csalódott tekintete mindennél beszédesebb volt. Közelebb húzta magához kisfiát, és szorosan átölelte. Karcsi az ablakon keresztül lemondóan nézett a szürke postaládára.
A postaládára, amely ki tudja, talán egy hatalmas kincset rejtett. Ám késő estére a decemberi hóesés szép lassan láthatatlanná varázsolta a rozoga vasszerkezetet.
A szenteste békében telt el a városszéli apró házban. Édesanya és gyermeke a földi javakban szegényesen, de lelkiekben annál gazdagabban kívántak egymásnak kellemes karácsonyi ünnepeket.
– Kisfiam, nemsokára éjfél, induljunk a szentmisére!
– Máris indulhatunk!
Karcsi szeretett a templomba járni. Nemcsak ünnepek alkalmával, hanem minden hétvégén betért a közeli kicsi, ám annál meghittebb kápolnába. A házból a havas udvaron keresztül nehezen jutottak át, a frissen leesett hóban óvatosan kellett lépkedniük. Az amúgy is rozsdás, nehezen nyíló kapu a dermesztő fagyban még kevésbé engedelmeskedett. Hiába volt minden igyekezetük, az ajtó csak nem akarta kiengedni őket.
– Kisfiam, hozz egy lapátot, ebben a hatalmas hóban nem jutunk messzire!
A korhadt nyelű, rozsdás lapát serényen járt Karcsi kezében. Míg a fiú havat lapátolt, addig édesanyja a zárat és a kilincset tisztította.
– Anyu, a postaláda is csupa hó. Ne hagyjuk befagyni, mert nem tudja a postás bedobni a levelet! Tudod, azt a bizonyos levelet.
Zsuzsanna vastag kesztyűjével leseperte a havat a postaláda nyílásáról, ám a keze beleakadt valamibe.
– Karcsi, van itt valami. Egy boríték.
– Mutasd, anyu! – És már repült is a lapát egy közeli hóbucka kellős közepébe.
A fiú letépte toldozott-foldozott kesztyűjét, és átfagyott ujjaival kipiszkálta a levelet. Alig akarta elhinni, amit látott.
A feladó: Újpesti Dózsa. Nagy lila betűkkel ráírva.
– Anyu, olvasd fel légy szíves, nekem elmosódnak az apróbb betűk.
Zsuzsanna vacogva a hidegtől és reszketve az izgalomtól olvasni kezdte a gépelt szöveget.
„Kedves Zsuzsanna!
Fájdalommal, de mégis nagy örömmel olvastam a levelét. Fájdalommal, hiszen kisfia betegsége szomorúvá tesz, ám nagy örömmel is egyben, mert csodálatos, hogy Budapesttől oly távol is vannak vérbeli Újpest-szurkolók.
Karcsi története mélyen megérintett, és megígérem, hogy nemsokára személyesen is találkozunk a Megyeri úti stadionban.
Barátsággal kívánva boldog karácsonyt:
Bene Ferenc”
Néma csend lengte be a havas udvart, csak néhány kóbor kutya didergős csaholása hallatszott a távolból. Édesanya és kisfia mozdulatlanul néztek egymásra, majd szinte ugyanabban a pillanatban törtek elő örömkönnyek mindkettőjük szeméből. Egyszerre volt hihetetlen és csodálatos az az érzés, ami átjárta kihűlt testüket.
– Karcsi, sikerült!
– Anyu, sikerült! – ölelkeztek össze. – Mégiscsak ez a legboldogabb karácsonyom!
1968 tavasza
Március elején elkezdődött az NB I-es labdarúgó bajnokság, az erőviszonyok rendkívül kiegyenlítettnek tűntek. A fővárosi nagycsapatok világklasszisokkal teletűzdelt kerettel vághattak neki az akkor még tavaszi-őszi rendszerű sorozatnak.
Erre az idényben Újpesten Baróti Lajos bámulatos érzékkel építette be a csapatba a fiatalokat, és csodálatos szakmai tudásról tanúbizonyságot téve megtalálta a máig áhítattal emlegetett csatárötös (Fazekas–Göröcs–Bene–Dunai II–Zámbó) minden tagjának a legmegfelelőbb pozíciót.
Ez a rettegett csatársor futott ki az 1968-as bajnokság nyitó fordulójában a Szombathelyi Haladás ellen, a helyszínen helyet foglaló tizenötezer szurkoló nagy örömére. A szebbnél szebb akciókat méltán fogadta vastaps, az 5:0-ás győzelem lila-fehér drukkerek tízezreinek okozott nagy boldogságot országszerte.
Eközben Újpesttől távol, egy parányi, omladozó házban, egy recsegő, ócska rádió mellett ott ült egy mosolygós, szőke kisfiú, akinek a szíve a lila-fehér góloknál együtt dobbant minden Megyeri úti szurkolóéval.
Karcsi rengeteget hiányzott az iskolából, lemaradt a tanulásban, de az osztálytársai sokat segítettek neki.
Amikor a szeme állapota rosszabbra fordult, és nem tudott tankönyvekből tanulni, mindig volt valaki, aki felolvasta neki az aznapi tanulnivalókat. Közülük Szilvi, a szomszéd utcában lakó kislány volt a legsegítőkészebb. Hosszú, fekete haja, gyönyörű, hófehér mosolya mindig jókedvre derítette Karcsit, vele a tanulás is sokkal könnyebben ment.
Ők ketten remekül megértették egymást, és egyre sűrűbben találkoztak. Szilvi támogatta Karcsit a kezelések előtt és után, a kis Újpest-drukker pedig rengeteget mesélt az ő kedvenc játékosáról, Bene Ferencről, és hőn szeretett csapatáról, az Újpesti Dózsáról.
Teltek, múltak a hetek, hónapok, Karcsi szemének állapota hol jobb, hol rosszabb volt, mert sajnos a beavatkozások csupán átmenetileg hoztak javulást. Amikor a sokadik műtétje után lábadozott a kórházban, egy nap az édesanyja egy levelet lobogtatva lépett be a kórterembe, majd lelkesen olvasni kezdte a fiának:
„Az Újpesti Dózsa csapata meghívja Önt és egy kísérőjét az 1968. június kilencedikei bajnoki mérkőzésünkre, amikor a Szeged csapatával csapunk össze.”
A levelet Bene Ferenc írta alá, aki a tiszteletjegyekkel még nem fejezte be a segítségnyújtást. A fehér boríték még egy fontos kincset rejtett: a két személyre szóló vonatjegy árát.
– Anyu, én sajnos egyáltalán nem látok! Ugye, ezt most csak kitaláltad? Csak azért mondod, hogy megvigasztalj!
– Pici fiam, ez nem vicc, itt van a kezemben a meghívó.
Karcsi senkiben sem bízott meg jobban, mint az édesanyjában. De most nehezen hitte el, amit hallott. …Meghívó? Vonatjegy? Itt fekszem kötéssel a szememen. Anyu jót akar, de ezt alig hiszem el. – morfondírozott magában.
Karcsit rövidesen hazaengedték a kórházból és a zsúfolt kórterem helyett végre a saját otthonában gyógyulhatott tovább. Hazatértét ragyogó tavaszi napsütés és vidám madárcsiripelés kísérte, mintha csak a természet is együtt örült volna vele. Érthető volt a boldogság, hiszen Budapestre utazhatott az édesanyjával, aki számtalanszor emlegette, hogy milyen szívesen végigsétálna a Lánchídon, és megnézné a Várat, meg a Parlamentet.
1968 májusa
Karcsiék nagyon készültek a mérkőzésre, még az orvosi kontrollt is ehhez az ünnepi naphoz igazították. Karcsi tudta, hogy elkerülhetetlen lesz a műtét ahhoz, hogy valóban láthassa a meccset.
Amikor azonban megjelentek a szemészeten, letaglózó hír fogadta őket. Karcsi kezelőorvosa megbetegedett, és a műtétet hetekkel el kellett halasztani.
A hír hallatán minden reményük odaveszett. Elkeseredésükben édesanya és kisfia egymásba karolva indultak haza. Tétova lépteik kopogása szomorúan visszhangzott a foghíjas, macskaköves úton.
