Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
Bene Ferenc

78 éve született Bene Ferenc (2. rész)

/Előző rész…/

1968 júniusa

A mérkőzés reggelén Karcsi izgatottan kelt fel, már alig várta az indulást. Ám az izgalmat azon nyomban keserűség váltotta fel. Karcsi látása homályos volt, talán sosem érezte még ennyire rossznak.

Már csak néhány óra, és jelenése van a kedvenc csapata pályáján, és éppen most hagyja cserben a látása? Hogyan fogja így látni az újpesti gólokat? Ám a kisfiú megbékélt a helyzettel. Ha látni nem is láthatja, de hallhatja, átélheti, érezheti a Megyeri úti stadion hangulatát.

Karcsi és édesanyja már jóval a vonat indulása előtt kimentek a pályaudvarra. Nem sokkal később megérkezett Szilvi is, aki az utazás előtt mindenképpen találkozni akart barátjával.
– Karcsi, nagyon drukkolok neked, és várlak vissza! – köszönt el, és az eddig megszokott arcra puszi helyett a fiú szájára lehelt csókot.

Karcsi a szemével nem, de a szívével annál inkább látta és érezte, hogy mi történhetett.

Beleremegett az első csókba, talán el is pirult kissé, majd a mellettük fékező vonat csikorgásával egy időben a levegőbe súgott valamit. Az égvilágon senki, még Szilvi sem hallhatta, csak sejthette, hogy mi volt az…

Ezután a kislány közelebb hajolt Karcsihoz és a fülébe súgta:

– Én is szeretlek…

Karcsiék néhány órás utazás után megérkeztek Budapestre. Bőven volt még idő a mérkőzés kezdetéig, ezért előbb nem a stadionba, hanem a nyüzsgő belvárosba indultak. A nyári naplemente elhalványuló fényei tűzvörösre festették a Duna lágy hullámait, amelyek békésen haltak el a pesti rakpart ódon lépcsőin. Két boldog léleknek ez maga volt a földi paradicsom.

– Anyu, ez már a Duna hangja, ugye?
– Igen, kisfiam. Álomszép ez a város! – És már folytatták is az útjukat a Lánchíd felé, hogy végre Zsuzsannának is beteljesüljön a réges-régi álma.
– Most pedig indulás, nemsokára kezdődik a meccs! – nézett az órájára az édesanya.

Újpestre érve már javában gyülekeztek a drukkerek. Mindenütt lila-fehér zászló lengedezett, és megannyi torokból szólt a Hajrá lilák!

Zsuzsanna megilletődötten karolt Karcsiba, ám a kissrác nagyon élvezte a helyzetet, és ha csak tehette, csatlakozott a kórushoz. Az édesanyja folyamatosan mesélte, amit látott. Beszélt a lila mezes szurkolókról, a hatalmas stadionról, a gyönyörű zöld gyepről és a fapados lelátókról, ahol várta őket két hely a nézőtér egyik legjobb részén. Ám a kezdésig akadt még egy kis idő.

– Karcsi, gyere, megkeressük a büfét!

Néhány lépcső megtétele után hirtelen megálltak.

– Itt vagyunk, megérkeztünk!
– Anyu, akkor én kérek egy bambit! Van itt ilyen?
– Karcsi, itt nincsen bambi – szólalt meg egy ismeretlen férfi, és máris elkapta a kisfiú kezét egy baráti kézfogásra.

– Milyen klassz ez a hely, itt ilyen kedvesek a büfések? – gondolta Karcsi.
– Bambi helyett fogadd el tőlem ezt! – szólalt meg újra az idegen. – Ez egy dedikált Újpesti Dózsa-zászló. És engedd meg, hogy bemutatkozzak! Bene Ferencnek hívnak.

Karcsi nem hitt a fülének, ekkora meglepetésre álmában sem számított.
– Anyu! Feri bácsi! Így meglepni! Ez csodálatos!
– Ne bácsizz, mert megharagszom! – viccelődött a gólzsák.

Karcsi már szólni sem tudott az örömtől, csak újabb és újabb apró könnycseppek csordultak ki beteg szemeiből. Zsuzsanna sem győzött hálálkodni, de Feri csak kacsintott egyet, és már el is tűnt az öltözőfolyosó sötétjében.

Karcsi percekig megszólalni sem tudott, ám amikor visszaértek a helyükre, és megszólalt a lila-fehér tábor kórusa, ő sem maradhatott ki a dalolásból.

Hajrá lilák! – zengett több ezer torokból. Bár közel sem volt teltház, a szurkolók így is fantasztikus hangulatot teremtettek a harmincezres stadionban.

– Anyu, kezdődik, és én olyan boldog vagyok! Kapcsoljuk be a rádiót is! De azért te csak mondd, hogy mi történik, és együtt ünnepeljük a gólokat! De figyelj oda ám! Te is ugorj fel minden újpesti gólnál, mint egy rendes szurkoló! És légy szíves, nehogy elrontsd! Nagyon égő lenne, ha egy szegedi gólnál is ugrálnál – adta ki az ukázt Karcsi.

A villanyfényes találkozón a bajnokesélyes Újpesti Dózsa a kiesés elől menekülő Szeged ellen egyértelműen esélyes volt, de arra, ami az előttük álló kétszer negyvenöt percben történt, talán még a legvérmesebb Újpest-szurkolók sem számítottak.

Zsuzsanna sem gondolta volna, hogy annyit kell ugrálnia a gólok után, hogy kis túlzással többet tölt a levegőben, mint a padon ülve, de végül úgy alakult, hogy az újpestiek nem kevesebb mint tizenegyszer találtak a kétségbeesetten védekező ellenfelük hálójába. Karcsi minden egyes gólt úgy ünnepelt, mintha ő is látta volna azokat. A szebbnél szebb találatok után felhangzó Góóóól! kiáltásokhoz ő is hozzátette a maga szerény hangterjedelmét. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy példaképe, Bene Ferenc négyszer mattolta a szegedi hálóőrt.

A betegségének keserves időszaka alatt a szőke kisfiú egy dolgot megtanult: a szívével éppen olyan jól látni, mint mások az egészséges szemükkel.

– Anyu, semmivel sem láttam kevesebbet, mint bárki ebben a stadionban – ölelte át szorosan az édesanyját a hármas sípszó elhangzása után.

A diadalittas szurkolók percekig ünnepelték a kedvenceiket, zúgott a Szép volt fiúk! Karcsi együtt tapsolt és énekelt a többiekkel, szíve szerint még órákig hallgatta volna a lila-fehér tábor rigmusait.

Újpest 1968

– Karcsi, indulnunk kell, nehogy lekéssük a vonatot! – szólt Zsuzsanna, majd a mesébe illő nap végén hazaérve mindketten fáradtan, de felejthetetlen élményekkel gazdagabban térhettek nyugovóra.
– Anyu, a zászlót tegyük fel az ágyam fölé! Így lesz igazan édes az álmom.
– Karcsi, mesélj! Mi minden történt veletek? – ébresztette Szilvi másnap reggel a kis szerelmét.

És Karcsi mesélni kezdett. Újra átélte a varázslatos Megyeri úti pillanatokat, a csodás perceket, órákat. A lány tágra nyílt szemekkel hallgatta a történteket, amelyekből Karcsi csak nem akart kifogyni, így aznap már nem is jutott idő tanulásra. Volt azonban lehetőségük bepótolni, a két kamasz egyre több időt töltött el egymással.

Ahogy teltek múltak a hónapok, Szilvi és Karcsi szerelme egyre erősebb lett. Mindketten érezték, hogy csak együtt lehetnek boldogok.

Az évek alatt Karcsi szeme az orvostudomány fejlődésének köszönhetően sokat javult, sőt egy idő után már kezelésekre sem volt szüksége. Ha nem is tökéletesen, de visszakapta szeme világát.

Amikor pedig nagykorú lett, és dolgozni kezdett, többször is elutazott megnézni kedvenc csapatát, az Újpesti Dózsát. Mindig nagy örömmel tért vissza abba a stadionba, amelyet első látogatása alkalmával nem láthatott, és amelyet akkor gyerekként egy életre a szívébe zárt.

Ilyenkor Szilvi – aki ekkor már a felesége volt – vele tartott, és bárhová is vetette őket a sors életük során, az aláírt Újpest-zászlóra becses ereklyeként vigyáztak, és mindig az ágyuk fölött tartották, hogy őrizze álmukat, így emlékeztetve őket arra a csodálatos vasárnapra, 1968 kora nyarán…

Az írásom elején említett Andrea – aki megosztotta velem ezt a csodás történetet – ezekkel a szívbemarkoló szavakkal zárta beszélgetésünket:

– Tudja, kedves Ede, ez volt Szilvi, Karcsi és Zsuzsanna igaz története…
Az én drága szüleim és nagymamám igaz története.

Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 20.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)