Sporttörténelem

Ismert és elfeledett történetek a sporttörténelem fejezeteiből.
Tóth Zoltán

Elrabolták a csodakapust?

Tóth Zoli 67. születésnapja alkalmából folytatjuk a tegnap elkezdett történetet, amelyből kiderül, hogyan tűnt el szinte nyomtalanul 1979 nyarán az Újpest világklasszis, válogatott kapusa:

A szürreális jelenetnek Várhidi mester vetett véget, aki megunta ezt a szükségtelennek tűnő patáliát, és félrehívta „Kukker urat”.

– Ennek semmi értelme. Ha Schumann Péter tudott volna a lelépésről, akkor ő is vele tart, nem igaz? Nem logikus? – tette fel a költői kérdést a mester, majd Petire nézett:
– Indulás, menjünk fel a szobátokba, és nézzük meg, hogy Zoli mit vitt magával!

A háromtagú küldöttség végiggyalogolt a hosszú folyosón, majd benyitottak az utolsó ajtón. A szobában látszólag rend volt, csupán Sumi cuccai voltak kissé szétdobálva.

– Melyik szekrény Tóthé? – kérdezte az időközben lehiggadt besúgó.

Miután Péter megmutatta, „Kukker úr” kíváncsian kitárta az ajtaját. A szekrényben minden gyönyörűen el volt rendezve, az eltűnt kapus teljes ruhatára ott díszelgett a polcokon.

– Ezt nézze, Várhidi elvtárs! A ruhái itt vannak – hívta közelebb a szakvezetőt, majd amennyire tőle tellett, megpróbált logikusan gondolkodni:
– Megvan! Szerintem elrabolták. Csak ez történhetett – jelentette ki, és már indult is volna a telefonhoz, hogy tárcsázza a rendőrség számát.

Ebben a pillanatban viszont két apró dolog is bevillant az agyába. Egyfelől nem tudta fejből a segélyhívó számokat, másfelől a legkevésbé sem beszélte a spanyol nyelvet.

– Schumann, eredjen és hívja ide a helyi tolmácsot! – parancsolta, majd nagy lendülettel bevágta a kétajtós szekrény egyik oldalát. A lendülettől keletkezett légáramlat a felső polcról egy kis papirost repített ki, egészen pontosan „Kukker úr” lábai elé. Először nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, ám ahogy a cetli földet ért, észrevette, hogy egy filctollal ráírtak valamit. Felvette a padlóról és megpróbálta elolvasni.

Mindössze hét nyomtatott betű állt rajta:

– Oda nézzenek! Ez egy titkos üzenet lehet. Talán az emberrablók akarják felvenni velünk a kapcsolatot – töprengett, mert első nekifutásra egyetlen kukkot sem értett az egészből. Más választása nem lévén, megpróbálta betűnként értelmezni azt az egy szót, amely a papíron díszelgett. Sokra így sem jutott, ezért megpróbálta összeolvasni azokat:

– Gódbie – húzta ki magát diadalittasan, bár halvány lila gőze sem volt arról, hogy mit jelenthet mindez.

Sumi és a mester közelebb léptek, hogy szemügyre vegyék az írást, ám ahogy elolvasták, mi áll a rajta, azon nyomban a kezükbe temették az arcukat. Hirtelen azt sem tudták, hogy sírjanak-e vagy nevessenek. Látva Várhidiék reakcióját, a besúgó a legrosszabbtól tartott. Pufók arca elsápadt, szemeiből szinte lerítt a félelem:

– Ugye, valami kód? Mennyi a váltságdíj? Hány millió? – hadarta el a szóba jöhető összes kérdést egy thriller legfeszültebb jelenetébe képzelve magát.
– Nem kód, és nincs váltságdíj sem – magyarázta nyugodt hangon Várhidi.
– Hogyhogy? Talán partizánok voltak?
– Az van ráírva a papírra, hogy goodbye.
– Mit akar ez jelenteni, Várhidi elvtárs?
– Isten veled! Viszlát!
– Ne köszönjön még el, Várhidi elvtárs! Mondja meg, mit jelent a gút báj?
– Én most nem elköszöntem, hanem ezt jelenti a felirat. Az van ráírva angolul, hogy viszlát – világosította fel a mester, miközben a háttérben Sumi kis híján összecsinálta magát a röhögéstől.
– Nem értem én ezt az egészet – csóválta a fejét a pártkatona.

Várhidi eleinte úgy volt vele, hogy ez biztos nem az, aminek elsőre látszik, és fel sem fogta a kurta búcsúüzenet súlyát, de aztán fájó szívvel kimondta a megfellebbezhetetlen tényt:

– Vége mindennek. Zoli lelépett…

A vészhelyzet miatt az esti edzés elmaradt. A lilák főhadiszállása úgy nézett ki, mint egy felbolydult méhkas. Ide-odarohangáló vezetők kerülgették a döbbent tekintetű futballistákat. Izzottak a telefonvonalak, mivel senki sem tudta, hogy mi lenne a legjobb megoldás. A helyi rendőrséget bűncselekmény hiányában semmi értelme nem volt riasztani, ezért egy Magyarországról érkező tanácsnak köszönhetően egy rendkívül agyafúrt, ugyanakkor kifejezetten kockázatos tervet eszeltek ki.

Idehaza a felső vezetők azt találták ki, hogy azt kell hazudni a kinti rendőrségnek, hogy ismeretlen tettesek elrabolták a válogatott kapust, mivel ebben az esetben azonnal országos körözést adnak ki ellene. Jobban mondva őérte. Mindezt természetesen Zoli arcképével díszítve. Ez esetben pedig kevés esélye marad, hogy hosszabb időre elrejtőzzön.

Időközben megérkezett a magyar labdarúgók állandó spanyolországi képviselője, a befolyásos Östreicher Emil, aki hosszú évtizedek óta élt az országban, és menedzserként, üzletemberként segítette a rászoruló honfitársait. Mindkét nyelven tökéletesen beszélt, így könnyen fel tudta vázolni a történteket a biztonsági szervek számára:

– Uraim, az Újpesti Dózsa kapusa, Tóth Zoltán a délutáni órákban nyomtalanul eltűnt. A csapatvezetők emberrablásra gyanakszanak – ecsetelte a nyomozóknak.
– Kérem, meséljen el minden részletet a keresett személy egész napjáról, majd szeretnénk pontos személyleírást, illetve egy jó minőségű fényképet kapni az eltűntről – sorolta a főtiszt, fel sem nézve az iratok közül.

A szoba sarkában „Kukker úr” elégedetten dörzsölte a tenyerét. Tudta, hogy csak idő kérdése, hogy kézre kerüljön a szökött labdarúgó. A meghallgatás végére ismét nyeregben érezte magát. Széles mosollyal megköszönte a rendőrök közreműködését, majd kényelmesen elhelyezkedett a társalgó bőrfoteljében, és rágyújtott egy spanyol szivarra.

– No, végre, ez igazán szép munka volt! – gratulált gondolatban saját magának, és alig várta, hogy elkezdődjön az embervadászat.

Egy apróságot azonban kihagyott a számításaiból…

Futballnyelven szólva ugyanis Östreicher Emil az ellenfél csapatában játszott…

(folyt.köv.)
Tedd meg első befizetésed, és legyen tiéd az akár 50.000 Ft értékű sportfogadási bónusz! (x)