Az Újpesti Dózsa fiatal kapusa, Tóth Zoltán már 1977 nyarán, egy spanyol túrán elkezdett puhatolózni, hogy milyen lehetőségek várnának rá az igazi profik világában. Östreicher Emil akkor is, mint minden alkalommal, ezúttal is segítő kezet nyújtott a Megyeri úti együttesnek. Zoli tudta, hogy megbízhat az üzletemberben, ezért sokat beszélgetett vele, és rövidesen jó barátokká váltak.
Ahogy a spanyolok szólították, Don Emilio hamar megértette, hogy a kiváló képességű kapus nem csupán a levegőbe beszél, amikor folyton azt ecsetelte, hogy szívesen kipróbálná magát valamelyik gazdag, nyugati gárdában, és szeretne a tudásának megfelelő anyagi juttatásban részesülni, ezért amikor 1979 augusztus huszonnegyedikén hírül vette, hogy Zoli nyomtalanul eltűnt Cádizban, a látszat ellenére esze ágában sem volt együttműködni a hatóságokkal. Sőt, olyan észrevétlenül tett nekik keresztbe, hogy azt a legdörzsöltebb szélhámosok is megirigyelték volna.
– Senor Östreicher, köszönjük, hogy beavatott minket a részletekbe. Végezetül szeretnénk kérni egy friss fotót senor Tóthról, hogy máris megkezdhessük a bajba jutott fiatalember felkutatását – hálálkodott a spanyol nyomozó, miután kikérdezte a menedzsert.
– Néhány perc türelmüket kérem, mindjárt keresek egyet – válaszolta, majd sietősen távozott.
A várakozás perceiben a rendőrtiszt értesítette a hírügynökségeket, és ígéretet tett arra, hogy amint meglesz a kép Zoliról, azonnal szétküldi, hogy az egész országban megkezdődhessen a hajtóvadászat.
Östreicher ígéretéhez híven néhány perc múlva visszatért, és egy újságból kiollózott fényképet tett le a nyomozó elé:
– Íme, ő Tóth Zoltán! – mutatott rá a kapusfelszerelésben pompázó labdarúgóra.
– Rendben! Nagyon köszönöm, rögvest elviszem sokszorosítani. Minden egyes kollégám kap majd belőle, és aztán forró nyomon elindulunk – vázolta a tennivalókat, miközben alaposan szemügyre vette a fekete-fehér fotót:
– Hm, jó felépítésű kapus! – jegyezte meg, majd levette a szemüvegét, gondosan megtörölgette, és így szólt:
– Azért szó se róla, jóval idősebbnek néz ki a koránál.
– Igen, van benne valami! – helyeselt Don Emilio, dehát pontosan ő volt az, aki leginkább tisztában volt mindezzel. A huszonnégy éves kapus ezen a képen harmincnál is többnek nézett ki. Igen ám, de ez nem a fotográfus kritikája. Ő kiváló munkát végzett, és ez még akkor is igaz volt, ha azóta már nyugdíjba küldték. A kép ugyanis 1970 decemberében keszült.
A rajta szereplő kapust pedig Szentmihályi Antalnak hívták.
Időközben Zoli egy magyar származású ismerősével, Vilivel autóba pattant, és meg sem állt a Cádiztól kétszáz kilométerre fekvő Córdobáig. A segítőkész barát jó előre megszervezett mindent a szökésben lévő kapus számára.
Egy háromcsillagos szállodában foglalt le szobát, hogy aztán másnap reggel kipihenten indulhassanak tovább.
A terv legalábbis ez volt.
Zoli azonban nem tudott elaludni. Minden apró zajra felriadt, szinte már várta, hogy a rendőrség rájuk törje az ajtót. Éjjel egy órakor megelégelte a forgolódást, felült az ágyában, és mivel semmi esélyt nem látott arra, hogy visszaaludjon, bekapcsolta a televíziót. A spanyol közszolgálati csatorna, az RTVE éppen egy izgalmasnak ígérkező filmet sugárzott. A címe Éjféli expressz volt.
Az angol-amerikai koprodukcióban készült film valóban érdekfeszítő volt, de ha Zoli tudta volna, hogy miről szól. aligha nézi végig. A Brad Davis alakította főhőst ugyanis letartóztatták, és hosszú évtizedekre börtönbe zárták. A kegyetlen képsorok részletesen bemutatták, hogy milyen pokoli kínokat kellett átélnie a török rácsok mögött az angol fiatalembernek.
Az újpesti kapus azonnal magára ismert, lelki szemeivel már-már saját magát látta a televízió képernyőjén. Úgy érezte, hogy ugyanaz a sors vár rá, mint a főszereplőre. Egerek, patkányok, csótányok és egyéb gusztustalan csúszómászok közé fog kerülni, és szadista börtönőrök kínozzák majd önmaguk szórakoztatására a nap huszonnégy órájában.
Ez volt az a pont, amikor Zoli nem bírta tovább nézni a filmet. Felöltözött, és elindult a hotel belső udvarára, hogy kiszellőztesse a fejét. Amint kiért a szabad levegőre, a nyitott ajtón keresztül fülsiketítő sziréna hangja hallatszódott be. Zoli teste összerezzent.
Két egyenruhás alak szállt ki sietve a rendőrautóból, majd nagy sebbel-lobbal beléptek a hotel kapuján.
– Úristen, értem jöttek! – suttogta magában, miközben megpróbált kihátrálni az előtérből, hogy ne vegyék észre.
Mindhiába, elkésett vele.
A két rendőr egyenesen Zoli felé tartott. Szigorú ábrázattal, gyanakvó tekintettel, és egy-egy fényképpel a kezükben megálltak a kővé dermedt újpesti kapus előtt. Egy árva szót sem szóltak, csupán a fotót és Zoli arcvonásait igyekeztek összehasonlítani.
A szökött futballista szeme előtt másodpercek alatt lepörgött az egész élete. Már éppen keresztbe akarta tenni a csuklóit, hogy a zsaruk rátegyék a bilincset, amikor az egyikőjük megszólalt:
– Senor, nem látta ezt az embert? – kérdezte, és ugyanazzal a lendülettel a rémült kapus arcába tolta a képet. A képet, amelyről Zoli legnagyobb döbbenetére Szentmihályi Antal nézett vele farkasszemet.
– Nem ismerem – válaszolta tört spanyolsággal, és szinte hallani lehetett, ahogy egy mázsás kő esik le a szívéről.
Tóth Zoltán alig két hét múlva New Yorkban volt, és kikerülve a FIFA eltiltását, egy százezer dolláros szerződést írt alá az észak-amerikai teremfoci bajnokság egyik legjobb csapatához.
Zoli a mai napig ott él, jómódú üzletember lett, és egyetlen magyar sportolóként visszavonultatták a mezét. Soha senki nem viselheti San Diegóban az egyes számú mezt…
Ha itthon marad, minden bizonnyal százszoros válogatott lehetett volna, ő védett volna az 1982-es és az 1986-os vébén is. Nem lenne Cziernatinsky, nem lenne Irapuato.
